( Dr. Lockwood)
Aztán a fiú hirtelen felemelte az öklét, és olyan pontosan orron ütött, hogy hátra vágódtam, és csillagokat láttam a fájdalomtól, ráadásul a fejem is nagyot koppant a betonon. Az érzés, amely elöntött leírhatatlanul kellemetlen volt, jól belesétáltam, két perverz és kéjenc alak csapdájába. Két pillanatig még küzdöttem az öntudatlanság ellen, hogy azok a szemetek ne használhassák ki az állapotomat, de nem bírtam tovább. Ez nem az én napom…
- Gillian Winters! – szólt egy ismeretlen hang, nagyon közel az arcomhoz, az arcizmaim megrándultak a meleg, és menta illatú lehelettől, és koponyába valamint orromba is egyből fájdalom szaladt. Összeszorítottam a szememet, amint valami büdöset dugtak az orrom alá. Az illat, mélyen a tüdőmbe kúszott, és ez egyből jobban felébresztett, hangos köhögésbe kezdtem, amitől a fejem és az orrom is csak még jobban fájt.
- Jól van? – kérdezte az ismeretlen hang, aki finoman a hátam mögé nyúlt és segített fölülnöm.
- Meg… megtámadtak – motyogtam kábán, és fájó fejemhez emeltem a kezemet.
- Egyből gondoltam – mondta az ismeretlen hang bosszúsan. Óvatosan kinyitottam a szememet, és megláttam azt az embert, aki valószínűleg személyre szabott supermanom volt.
A férfi huszonkilenc - harminchárom év közötti lehetett, barna, hullámos fürtjei rövidek, és hatalmas zöld szemei voltak.
- Mikor talált rám? – kérdeztem kábán, és körül néztem és megláttam magam mellett azt a csövet, amivel fejbe vertem azt a szőke hapsit.
- Körülbelül két perce, egy férfi volt itt, azt mondta, hogy önt megtámadták, és hogy jöjjek ide, mert a rabló után ered – felelte a férfi, és miközben beszélt az arcán megjelent egy aranyos kis gödröcske.
- Öhm… Nem értem – morfondíroztam hangosan, akkor meg miért vert orrba az a fiú, aki valóban olyan elképesztően gyönyörű volt?
- Lassabban mondjam? – kérdezte udvariasan férfi.
- Nem köszönöm – emeltem fel a kezemet, a hidegtől már teljesen átfagytam, leheletem fehér gomolyagként szállt fel a csillagos égig. Észre se vettem idáig, hogy mennyire fázom.
- Dr. Lockwood vagyok – mosolygott rám a férfi, és levette a hátáról, a vörös bőrdzsekit és a hátamra terítette – Jöjjön, felsegítem – fogta meg a két kezemet, nagy nehézkesen felálltam, úgy, hogy súlyom nagy részét még így is Dr. Lockwood tartotta.
- Gillian – nyögtem, és sajgó fejemhez emeltem a kezemet.
- Tudom – mondta férfi, és a kezét a derekamra csúsztatva igyekezett megtartani – Gillian, nagyon- nagyon csúnyán elbántak magával.
Erre a szóra megdermedtem, és nagyon lassan néztem csak fel Dr. Lockwoodra. Az nem lehet! Nem érzek sajgást ott lent, sem… semmit. Nem erőszakolhattak meg csak úgy!
- Az orrát betörték, de a feje csak szerencsétlenül koppant, amíg nem volt magánál helyre raktam a csontot, akkor felsikított és tovább vergődött. Ekkor vettem észre, a táskáját, és megtaláltam benne az iratait, utána tért magához – sorolta a férfi miközben bevitt a Black Moonba – Megengedi, hogy vigyem? – kérdezte, mikor harmadszorra botlottam meg két perc és tíz lépés alatt.
- Elkerülhetetlen? – néztem rá könyörgően, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy utána Xander és Tom ezzel piszkáljanak év végéig.
- Attól tartok igen, tekintve, hogy három lépést nem tudunk esés nélkül megtenni – humorizált, mire, és egy sóhaj kíséretében belekapaszkodtam a nyakába, a férfi alám nyúlt, és könnyedén felkapott. Egy teljes percig totál meghűlve meredtem rá. Olyan volt, mintha csak egy táskát kapott volna föl, nem pedig egy nőt. És gyors lépésekkel elindult be velem a Black Moonba.
Meglepődtem, hogy milyen erős, egy orvoshoz képest, és hogy minden izma keményen nekem feszült hirtelen eszembe jutott a srác.
- Elnézést! Hogy nézett ki az a fiú, aki elfutott a rabló után? – mentem bele a játékba.
- Tessék? – fordította felém a férfi az arcát, és ahogy az arcunk ilyen közel került egymáshoz, lélegeztem felgyorsult és azonnal lehajtottam a fejemet.
- A fiú… aki elfutott… a rabló után.
- Ó, hogy ő… - mondta komolyan, miközben a táncoló tömeg meglepődve nyílt szét neki. Azt is láttam, hogy Emma elkerekedett szemekkel mered ránk, és először mosolyog, aztán ahogy az orromra szalad a pillantása, hevesen rágatni kezdi Tom karját, aki így majdnem fellökte Alissát.
- Magas volt, kb akkora, mint én - kezdte lassan – barna haja volt, és… a fene egye meg nem emlékszem a ruhájára…
- Semmi gond – a leírás tökéletes volt, ez az a srác volt, aki orron vágott.
- Bizonyára ő volt a rabló, én meg bedőltem neki, nagyon sajnálom hölgyem! – nyögött fel panaszosan.
- Ha maga nincs, bizonyára sokkal rosszabbul járok – ismertem a kegyetlen valóságot, ekkor vettem észre, hogy Nick felénk tart. Vállán ott lóg, a koszos, és vihar vert konyharuha, és arcáról csak úgy sütött az ideg és az aggodalom.
- Gill! – rohantak utána a barátaim is, miközben Tom úgy szajkózta a nevemet, mint egy jól idomított papagáj.
Éjjel tizenegy lehetett, mikor kifaggattak az összes részletről, hogy mi történt és hogyan. Hányan voltak, hogy néztek ki, ezt Nicknek háromszor is el kellett mondanom, aki természetesen kihívta a rendőrséget. Így további egy órámba telt, mint a rendőreinek is mindent elmeséltem, de a feltűnően gyönyörű srácról nem igen akartam beszélni, főként a számszeríj miatt. Nem értettem, hogy ha rabló volt, miért lőtt rá a másikra… De lehet, hogy tényleg Masonnak van igaza és ők teremtették meg ezt a kis színjátékot.
Mason amúgy Dr. Lockwood és ő külön megkért, hogy holnap még iskola előtt látogassam meg őt a kórházban, hogy meg tudjon jobban vizsgálni. Először nemet akartam mondani, de Emma jól oldalba vágott, és megígérte, hogy holnap Ő személyesen kísér el engem a dokihoz. Szuper…
A két rendőr nagyon kedves volt, felajánlotta, hogy hazavisz engem, de én tartva anyuék reakciójától abban maradtam velük, hogy majd Tom haza kísér. Dr. Lockwoodnak visszaadtam a bőrdzsekijét, és megköszöntem neki, hogy „megmentett”, rám mosolygott, és látszott rajta, hogy tényleg egy igazi lovag. Miután még azt is hozzá tette, hogy: nincs mit hölgyem – Alissa is teljesen oda lett a gyönyörűségtől.
Tom pedig egész éjjel engem szapult, hogy – hogy lehetek ilyen hülye, és megyek ki idegen pasikkal egy elhagyott utcára. Hiába mondtam neki, hogy nem magamtól mentem, ő csak mondta a magáét, én pedig jobbnak láttam hallgatni. Most úgysem rám haragszik…
Otthon sikerül úgy eljutnom a szobámig, hogy nem ütköztem volna anyáékba, és egy jégakkuval a kezemben bebújtam az ágyikómba.
Orromra helyeztem az akut és felszisszentem az éles fájdalomtól. Nem gondolkoztam azon, hogy mi lesz reggel, hogy mit fogok ezért apuéktól kapni, csak összegömbölyödtem, a lehetségesnél is kisebbre húztam magamat össze az ágyamban. A sötétben egyedül vacogva gondoltam vissza rá, hogy mi történt. Azok a hatalmas, félelmetes kezek, a kiszáradt száj, az ököl az orromon… Összerándultam, és hiába hunytam be a szememet, csak rosszabb lett. Szőke tincsek, gyönyörű kékeszöld szemek, erős, izmos mellkas. A számszeríj, ahogy a földre hull. Remegő lábbakkal siettem ki a szobámból, és halkan lábujjhegyen elsétáltam az öcsém szobájába. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és bedugtam a fejemet. A kis drága a maciját szorítva horkolt, az éjjeli szekrényén ott volt egy közös kép rólunk… Amit én is ott hordtam a pénztárcámba, beléptem a szobába, becsuktam magam mögött az ajtót, orromra szorítva a jégakkut, lekuporodtam a fotelbe, és figyeltem az öcsémet, ahogy alszik.
Megijesztett a gondolat… ha valahogy másképp alakult volna az este, ha nem jön Dr. Lockwood… Beleborzongtam a puszta feltételezésbe, és fejemet, a térdemre hajtottam.
Hajnali kettő körül tértem vissza a szobámba, valamivel nyugodtabb lelki állapotban. De így sem hagyott sok minden nyugodni. Rablásról szóló kamu mese, mert a pénztárcámat nem vitték el. Hogy mit keresett annál a srácnál számszeríj. Mi lett azzal a szőkével, akit valószínűleg meglőtt… De legfőképpen az, hogy mekkora balek vagyok, hogy bedőltem, a tipikus szép és gyönyörű vagy szövegnek… Szégyen. Jól meg is kaptam a magamét.
Szép vagy ám, de egy bal horoggal javítunk az összképen, és akkor még jobb lesz.
- Hogy rohadnál meg! – mormogtam, és most nagyon is utáltam azt a nyavalyást! Bocsánat nyavalyásokat!
Most jött ki az ijedség, és talán inkább a fájdalom ihlette meg a könnycsatornáimat. Megráztam magamat, és megpróbáltam elaludni.
Tik Tak Tik Tak…
Nem aludtam nyugodtan, mindenféle furcsa dolgot összeálmodtam…
Láttam azt a szőke férfit, aki megtámadott, ahogy ott áll az ágyam előtt, miközben én alszom, és hogy egy kés hegyével vékony csíkot vág a kezembe. A következő kép, amikor Tommal táncoltunk bent abban a raktárban, egy kapucni mögé rejtett arc volt. Aztán az azt követő kép, mikor véres orral fekszem eszméletlenül a földön, fölöttem az a srác térdel, aki megütött, és finoman simítja ki az arcomból a hajamat, majd hirtelen elfordítja a fejét, és ekkor felébredtem.
Az ágyneműt teljesen összegyűrtem, és a takarót is sikeren lerúgtam magamról. Az orromhoz nyúltam, és örömmel érzékeltem, hogy nem duzzadt fel nagyon, csak egy picit, úgy látszik, még időben tették helyre. Felkeltem, és felvettem a földről a takarómat, és az ágyra dobtam, majd sietve öltözködni kezdtem, még az előtt akartam megpattani, hogy anyáék felébrednek. Lesiettem a lépcsőn, felkaptam a kabátomat, majd a szemem megakadt a konyhán. Megszaporáztam a lépteimet, és besiettem a helyiségbe, felkaptam a gyümölcsös tálból egy banánt, és a hűtőből kivettem egy bubis vizet, majd lazán a táskámba hajítottam mindkettőt, és a karórámra néztem. Anyuék negyedóra múlva felkelnek, és csodálkoznak majd, hogy nem vagyok otthon… Még csak az kéne, hogy jobban aggodalmaskodjanak, így gyorsan firkantottam egy cetlit arról, hogy hajnali edzést tartunk Tommal, és így el kellett mennem, és hogy szupi volt a tegnap este, és, hogy puszilom őket. A pulton hagytam a cetlit, jól látható helyen, bár furcsa macskakaparásnak nevezhető kézírásomat úgyis alig tudják majd elolvasni. Mindegy…
A kis cetli széle alapozós lett, ami nem lepődtem meg, annyit kentem az orromra, hogy valószínűleg, ha két órán átfolyatnám rá a vizet, talán a felét sikeresen le tudnám vakarni.
Megfordultam, és már indultam volna is ki, mikor a szemem megakadt a fiókon, ahol a késeket tartottuk. Kinyújtottam a kezemet, felé, majd visszahúztam.
- Még magadnak okoznál bajt – dörmögtem az orrom alatt. Aztán egy mozdulattal kihúztam a fiókot, kivettem belőle apám régi bicskáját, és becsúsztattam a zsebembe.
- Itt jobb a helye – toltam be csípőmmel a fiókot, és megcsapkodtam a csípő csontomat. A nagypapám kislány koromban gyakran vitt el engem sétálni. Igazság szerint ezek nem olyan séták voltak, hogy a nagypapi meg a kistündér hercegnője elmennek egy cukrászdába vagy fagyizni. Ezek más fajták voltak. Általában az erdőt jártuk, és a papa elmesélte, hogy lehet felismerni az állat csapásokat, hogyan kell megbújni egy fa mögé, vagy bokor alá. Követni a szélirányt, és hogy hogyan lehet iránytű nélkül eligazodni a fák kérgéből olvasva. Hogy lehet faragni, és kést dobálni. Igaz régen dobáltam már, de valami furcsa érzés azt sugallta, hogy ez is olyan dolog, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Kisiettem a házunkból. Emma már ott várt engem a kocsijával a házunk előtt. Bepattantam a piros Audijába, kocsijából hangosan dübörgött a zene.
- Hogy vagy? Egészen tűrhetően nézel ki – mondta, majd kitolatott a házunk elől és a kórház felé vette az irányt.
- Nem vagyok rosszul – igaz jól sem… erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Hát én se lennénk, ha azzal a szexi orvossal kéne találkoznom.
- Emma! – mondtam felháborodottan.
- Ugyan – somolygott az orra alatt… - Ne mond, hogy nem dögös.
- Nem… mármint de dögös…
- Akkor? – kérdezte, és fülig húzta a száját.
- Nyomulhatsz rá te… Bár… én mintha úgy láttam volna, hogy nagyon nyomulsz valami… vörös gyerekkel – jegyeztem meg foghegyről, mire Emma hirtelen valami új Eminem számról kezdett el fecsegni. Helyes… Én is így gondoltam.
