Long Live Rock and Roll

Long Live Rock and Roll címmel újra blogolásba kezdtem. Saját sztori... Akik még néha - néha látogatják példátlanul hátrahagyott blogjaimat, remélem ide is benéznek! :) Üdv:Arya

http://aryalongliverockandroll.blogspot.hu/

4 fejezet

 ( Dr. Lockwood)

Aztán a fiú hirtelen felemelte az öklét, és olyan pontosan orron ütött, hogy hátra vágódtam, és csillagokat láttam a fájdalomtól, ráadásul a fejem is nagyot koppant a betonon. Az érzés, amely elöntött leírhatatlanul kellemetlen volt, jól belesétáltam, két perverz és kéjenc alak csapdájába. Két pillanatig még küzdöttem az öntudatlanság ellen, hogy azok a szemetek ne használhassák ki az állapotomat, de nem bírtam tovább. Ez nem az én napom…

-         Gillian Winters! – szólt egy ismeretlen hang, nagyon közel az arcomhoz, az arcizmaim megrándultak a meleg, és menta illatú lehelettől, és koponyába valamint orromba is egyből fájdalom szaladt. Összeszorítottam a szememet, amint valami büdöset dugtak az orrom alá. Az illat, mélyen a tüdőmbe kúszott, és ez egyből jobban felébresztett, hangos köhögésbe kezdtem, amitől a fejem és az orrom is csak még jobban fájt.

-         Jól van? – kérdezte az ismeretlen hang, aki finoman a hátam mögé nyúlt és segített fölülnöm.

-         Meg… megtámadtak – motyogtam kábán, és fájó fejemhez emeltem a kezemet.

-         Egyből gondoltam – mondta az ismeretlen hang bosszúsan. Óvatosan kinyitottam a szememet, és megláttam azt az embert, aki valószínűleg személyre szabott supermanom volt.

A férfi huszonkilenc - harminchárom év közötti lehetett, barna, hullámos fürtjei rövidek, és hatalmas zöld szemei voltak.

- Mikor talált rám? – kérdeztem kábán, és körül néztem és megláttam magam mellett azt a csövet, amivel fejbe vertem azt a szőke hapsit.

- Körülbelül két perce, egy férfi volt itt, azt mondta, hogy önt megtámadták, és hogy jöjjek ide, mert a rabló után ered – felelte a férfi, és miközben beszélt az arcán megjelent egy aranyos kis gödröcske.

- Öhm… Nem értem – morfondíroztam hangosan, akkor meg miért vert orrba az a fiú, aki valóban olyan elképesztően gyönyörű volt?

- Lassabban mondjam? – kérdezte udvariasan férfi.

- Nem köszönöm – emeltem fel a kezemet, a hidegtől már teljesen átfagytam, leheletem fehér gomolyagként szállt fel a csillagos égig. Észre se vettem idáig, hogy mennyire fázom.

- Dr. Lockwood vagyok – mosolygott rám a férfi, és levette a hátáról, a vörös bőrdzsekit és a hátamra terítette – Jöjjön, felsegítem – fogta meg a két kezemet, nagy nehézkesen felálltam, úgy, hogy súlyom nagy részét még így is Dr. Lockwood tartotta.

- Gillian – nyögtem, és sajgó fejemhez emeltem a kezemet.

- Tudom – mondta férfi, és a kezét a derekamra csúsztatva igyekezett megtartani – Gillian, nagyon- nagyon csúnyán elbántak magával.

Erre a szóra megdermedtem, és nagyon lassan néztem csak fel Dr. Lockwoodra. Az nem lehet! Nem érzek sajgást ott lent, sem… semmit. Nem erőszakolhattak meg csak úgy!

-         Az orrát betörték, de a feje csak szerencsétlenül koppant, amíg nem volt magánál helyre raktam a csontot, akkor felsikított és tovább vergődött. Ekkor vettem észre, a táskáját, és megtaláltam benne az iratait, utána tért magához – sorolta a férfi miközben bevitt a Black Moonba – Megengedi, hogy vigyem? – kérdezte, mikor harmadszorra botlottam meg két perc és tíz lépés alatt.

-         Elkerülhetetlen? – néztem rá könyörgően, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy utána Xander és Tom ezzel piszkáljanak év végéig.

-         Attól tartok igen, tekintve, hogy három lépést nem tudunk esés nélkül megtenni – humorizált, mire, és egy sóhaj kíséretében belekapaszkodtam a nyakába, a férfi alám nyúlt, és könnyedén felkapott. Egy teljes percig totál meghűlve meredtem rá. Olyan volt, mintha csak egy táskát kapott volna föl, nem pedig egy nőt. És gyors lépésekkel elindult be velem a Black Moonba.

Meglepődtem, hogy milyen erős, egy orvoshoz képest, és hogy minden izma keményen nekem feszült hirtelen eszembe jutott a srác.

-         Elnézést! Hogy nézett ki az a fiú, aki elfutott a rabló után? – mentem bele a játékba.

-         Tessék? – fordította felém a férfi az arcát, és ahogy az arcunk ilyen közel került egymáshoz, lélegeztem felgyorsult és azonnal lehajtottam a fejemet.

-         A fiú… aki elfutott… a rabló után.

-         Ó, hogy ő… - mondta komolyan, miközben a táncoló tömeg meglepődve nyílt szét neki. Azt is láttam, hogy Emma elkerekedett szemekkel mered ránk, és először mosolyog, aztán ahogy az orromra szalad a pillantása, hevesen rágatni kezdi Tom karját, aki így majdnem fellökte Alissát.

-         Magas volt, kb akkora, mint én - kezdte lassan – barna haja volt, és… a fene egye meg nem emlékszem a ruhájára…

-         Semmi gond – a leírás tökéletes volt, ez az a srác volt, aki orron vágott.

-         Bizonyára ő volt a rabló, én meg bedőltem neki, nagyon sajnálom hölgyem! – nyögött fel panaszosan.

-         Ha maga nincs, bizonyára sokkal rosszabbul járok – ismertem a kegyetlen valóságot, ekkor vettem észre, hogy Nick felénk tart. Vállán ott lóg, a koszos, és vihar vert konyharuha, és arcáról csak úgy sütött az ideg és az aggodalom.

-         Gill! – rohantak utána a barátaim is, miközben Tom úgy szajkózta a nevemet, mint egy jól idomított papagáj.

Éjjel tizenegy lehetett, mikor kifaggattak az összes részletről, hogy mi történt és hogyan. Hányan voltak, hogy néztek ki, ezt Nicknek háromszor is el kellett mondanom, aki természetesen kihívta a rendőrséget. Így további egy órámba telt, mint a rendőreinek is mindent elmeséltem, de a feltűnően gyönyörű srácról nem igen akartam beszélni, főként a számszeríj miatt. Nem értettem, hogy ha rabló volt, miért lőtt rá a másikra… De lehet, hogy tényleg Masonnak van igaza és ők teremtették meg ezt a kis színjátékot.

Mason amúgy Dr. Lockwood és ő külön megkért, hogy holnap még iskola előtt látogassam meg őt a kórházban, hogy meg tudjon jobban vizsgálni. Először nemet akartam mondani, de Emma jól oldalba vágott, és megígérte, hogy holnap Ő személyesen kísér el engem a dokihoz. Szuper…

A két rendőr nagyon kedves volt, felajánlotta, hogy hazavisz engem, de én tartva anyuék reakciójától abban maradtam velük, hogy majd Tom haza kísér. Dr. Lockwoodnak visszaadtam a bőrdzsekijét, és megköszöntem neki, hogy „megmentett”, rám mosolygott, és látszott rajta, hogy tényleg egy igazi lovag. Miután még azt is hozzá tette, hogy: nincs mit hölgyem – Alissa is teljesen oda lett a gyönyörűségtől.

Tom pedig egész éjjel engem szapult, hogy – hogy lehetek ilyen hülye, és megyek ki idegen pasikkal egy elhagyott utcára. Hiába mondtam neki, hogy nem magamtól mentem, ő csak mondta a magáét, én pedig jobbnak láttam hallgatni. Most úgysem rám haragszik…

Otthon sikerül úgy eljutnom a szobámig, hogy nem ütköztem volna anyáékba, és egy jégakkuval a kezemben bebújtam az ágyikómba.

Orromra helyeztem az akut és felszisszentem az éles fájdalomtól. Nem gondolkoztam azon, hogy mi lesz reggel, hogy mit fogok ezért apuéktól kapni, csak összegömbölyödtem, a lehetségesnél is kisebbre húztam magamat össze az ágyamban. A sötétben egyedül vacogva gondoltam vissza rá, hogy mi történt. Azok a hatalmas, félelmetes kezek, a kiszáradt száj, az ököl az orromon… Összerándultam, és hiába hunytam be a szememet, csak rosszabb lett. Szőke tincsek, gyönyörű kékeszöld szemek, erős, izmos mellkas. A számszeríj, ahogy a földre hull. Remegő lábbakkal siettem ki a szobámból, és halkan lábujjhegyen elsétáltam az öcsém szobájába. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és bedugtam a fejemet. A kis drága a maciját szorítva horkolt, az éjjeli szekrényén ott volt egy közös kép rólunk… Amit én is ott hordtam a pénztárcámba, beléptem a szobába, becsuktam magam mögött az ajtót, orromra szorítva a jégakkut, lekuporodtam a fotelbe, és figyeltem az öcsémet, ahogy alszik.

Megijesztett a gondolat… ha valahogy másképp alakult volna az este, ha nem jön Dr. Lockwood… Beleborzongtam a puszta feltételezésbe, és fejemet, a térdemre hajtottam.

Hajnali kettő körül tértem vissza a szobámba, valamivel nyugodtabb lelki állapotban. De így sem hagyott sok minden nyugodni. Rablásról szóló kamu mese, mert a pénztárcámat nem vitték el. Hogy mit keresett annál a srácnál számszeríj. Mi lett azzal a szőkével, akit valószínűleg meglőtt… De legfőképpen az, hogy mekkora balek vagyok, hogy bedőltem, a tipikus szép és gyönyörű vagy szövegnek… Szégyen. Jól meg is kaptam a magamét.

Szép vagy ám, de egy bal horoggal javítunk az összképen, és akkor még jobb lesz.

-         Hogy rohadnál meg! – mormogtam, és most nagyon is utáltam azt a nyavalyást! Bocsánat nyavalyásokat!

Most jött ki az ijedség, és talán inkább a fájdalom ihlette meg a könnycsatornáimat. Megráztam magamat, és megpróbáltam elaludni.

Tik Tak Tik Tak…

      Nem aludtam nyugodtan, mindenféle furcsa dolgot összeálmodtam…

Láttam azt a szőke férfit, aki megtámadott, ahogy ott áll az ágyam előtt, miközben én alszom, és hogy egy kés hegyével vékony csíkot vág a kezembe. A következő kép, amikor Tommal táncoltunk bent abban a raktárban, egy kapucni mögé rejtett arc volt. Aztán az azt követő kép, mikor véres orral fekszem eszméletlenül a földön, fölöttem az a srác térdel, aki megütött, és finoman simítja ki az arcomból a hajamat, majd hirtelen elfordítja a fejét, és ekkor felébredtem.

Az ágyneműt teljesen összegyűrtem, és a takarót is sikeren lerúgtam magamról. Az orromhoz nyúltam, és örömmel érzékeltem, hogy nem duzzadt fel nagyon, csak egy picit, úgy látszik, még időben tették helyre. Felkeltem, és felvettem a földről a takarómat, és az ágyra dobtam, majd sietve öltözködni kezdtem, még az előtt akartam megpattani, hogy anyáék felébrednek. Lesiettem a lépcsőn, felkaptam a kabátomat, majd a szemem megakadt a konyhán. Megszaporáztam a lépteimet, és besiettem a helyiségbe, felkaptam a gyümölcsös tálból egy banánt, és a hűtőből kivettem egy bubis vizet, majd lazán a táskámba hajítottam mindkettőt, és a karórámra néztem. Anyuék negyedóra múlva felkelnek, és csodálkoznak majd, hogy nem vagyok otthon… Még csak az kéne, hogy jobban aggodalmaskodjanak, így gyorsan firkantottam egy cetlit arról, hogy hajnali edzést tartunk Tommal, és így el kellett mennem, és hogy szupi volt a tegnap este, és, hogy puszilom őket. A pulton hagytam a cetlit, jól látható helyen, bár furcsa macskakaparásnak nevezhető kézírásomat úgyis alig tudják majd elolvasni. Mindegy…

A kis cetli széle alapozós lett, ami nem lepődtem meg, annyit kentem az orromra, hogy valószínűleg, ha két órán átfolyatnám rá a vizet, talán a felét sikeresen le tudnám vakarni.

Megfordultam, és már indultam volna is ki, mikor a szemem megakadt a fiókon, ahol a késeket tartottuk. Kinyújtottam a kezemet, felé, majd visszahúztam.

-         Még magadnak okoznál bajt – dörmögtem az orrom alatt. Aztán egy mozdulattal kihúztam a fiókot, kivettem belőle apám régi bicskáját, és becsúsztattam a zsebembe.

-         Itt jobb a helye – toltam be csípőmmel a fiókot, és megcsapkodtam a csípő csontomat. A nagypapám kislány koromban gyakran vitt el engem sétálni. Igazság szerint ezek nem olyan séták voltak, hogy a nagypapi meg a kistündér hercegnője elmennek egy cukrászdába vagy fagyizni. Ezek más fajták voltak. Általában az erdőt jártuk, és a papa elmesélte, hogy lehet felismerni az állat csapásokat, hogyan kell megbújni egy fa mögé, vagy bokor alá. Követni a szélirányt, és hogy hogyan lehet iránytű nélkül eligazodni a fák kérgéből olvasva. Hogy lehet faragni, és kést dobálni. Igaz régen dobáltam már, de valami furcsa érzés azt sugallta, hogy ez is olyan dolog, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Kisiettem a házunkból. Emma már ott várt engem a kocsijával a házunk előtt. Bepattantam a piros Audijába, kocsijából hangosan dübörgött a zene.

-         Hogy vagy? Egészen tűrhetően nézel ki – mondta, majd kitolatott a házunk elől és a kórház felé vette az irányt.

-         Nem vagyok rosszul – igaz jól sem… erőltettem egy mosolyt az arcomra.

-         Hát én se lennénk, ha azzal a szexi orvossal kéne találkoznom.

-         Emma! – mondtam felháborodottan.

-         Ugyan – somolygott az orra alatt… - Ne mond, hogy nem dögös.

-         Nem… mármint de dögös…

-         Akkor? – kérdezte, és fülig húzta a száját.

-         Nyomulhatsz rá te… Bár… én mintha úgy láttam volna, hogy nagyon nyomulsz valami… vörös gyerekkel – jegyeztem meg foghegyről, mire Emma hirtelen valami új Eminem számról kezdett el fecsegni. Helyes… Én is így gondoltam.

3 fejezet - Az első pillantás

Este izgatottan toporogtam a táncoló tömegben, a mini koktél ruha szorította kicsit a mellemet, a cipő törte a lábamat, és a lábam rettenetesen viszketett a harisnyától, de az volt a fontos, hogy Xander lássa, hogy fontos nekem. Mindenben támogattam, főleg az után, hogy az alkoholista apja elhagyta a családot, és az anyukája egyedül nevelte őt. Xander két lábbal állt a földön, és időnként sajnos nekem kellett megrugdosnom, hogy éljen egy kicsit úgy, mint egy tinédzser.

Tom mellettem állt, kezében sörösüveg, és érdeklődve méregette a tömeget, hogy mikor látja meg Emmáékat.

- Ideges vagyok – mondtam neki, miközben keresztbe fontam a kezemet a mellem előtt.
- Nincs rá okod, nem te lépsz fel – nézett le rám. Csúnyán néztem vissza rá, amiért ennyire nem tud együtt érezni a legjobb haverjával, mire elmosolyodott, és átölelte a vállamat – Tuti jó lesz. Nyugi van.

Kibújtam a karja alól, és az orrom alatt tetem néhány nem túl illedelmes zárójeles megjegyzést a sznobságról és az érzéketlenségtől. Jobban aggódtam Xander miatt, mint az várható volt. Idegesen kezdtem el táskámban kotorászni, hogy megtaláljam a telefonomat, hogy azonnal rá tudjak csörögni. Nem telt egy rövid tíz percbe, és némi hajtépésbe, hogy rábukkanjak. Azonnal bepötyögtem a számot, és a fülemhez tetettem a készüléket, másik kezemmel befogtam a fülemet, és nekidőltem az almazöldre festett falnak.

Háromszor csöngött ki, mire negyedszerre, meghallottam egy gyenge kis hangot.
- Halló? – nyöszörgött a vonal túlsóvégéről barátom.
- Xander mi van? – olyan ideges voltam, hogy magam is alig értettem, hogy mit mondok.
- Rosszul… vagyok – hallottam, ahogy öklendezik, és nekem is felkavarodott a gyomrom.
- Itt vagy a Balck Moonban? – fordultam rögvest körbe, de egyelőre a táncoló tömegen még nem láttam át, így hiába erőltettem a szememet, sehol nem láttam, egy segítségre szoruló Xandert.
- Jah… a férfimosdóban – nyögte, majd hallottam egy hatalmas toccsanást.
- Rohanok, kitartást – mondtam, majd kinyomtam a telefonomat. És átverekedtem magamat a táncoló tömegen, fellöktem egy csókolózó párt, felborítottam egy fehérpólós lányt, akire így ráömlött a boros kólája, véletlenül kigáncsoltam egy srácot, de nagy nehezen elértem az immár kígyózó sorhoz a férfimosdó előtt.
- Elnézést! - nyomakodtam előre a mosdóhoz, mire többen is felhördültek.
- Cicám, hova-hova? –röhögtek fennhangon a pasik, mikor végre sikerült az utolsó előtti férfin is taperolás nélkül átjutnom.
- Elnézést! Bent van a barátom – toltam félre az előttem álló srácot, azonban az nem engedett, valaki finoman ráfonta ujjait a csuklómra, és egy határozott mozdulattal elhúzott az ajtótól.
- Ez a férfimosdó! – szólalt meg mögöttem egy rekedtes hang.
- Értem én… De a barátom akkor is bent van, és rosszul van – fordultam meg. A srác furcsán méregtett, szerintem azon filózott, hogy be vagyok –e nyomva, vagy seggrészeg vagyok-e. De miután átmentem a teszten és csak az egyre növekvő indulatokat olvashatta ki a szememből elengedett. Kezem abban a pillanatban a kilincsre fonódott, és benyomtam azt annyira, hogy be tudjak rajta surranni. A WC irtó büdös volt, és nem is volt eléggé tiszta, a padlón nagy tócsákban állt a sáros víz. Xander pedig ott görnyedt az egyetlen WC fölött, ami ma üzemelt.
- Xander! – csúszkáltam mellé. Fölemelte a fejét a kagylóból, az arca fehér és a zöld között volt.
- Gill, így nem tudok fellépni… - nyöszörögte, miközben kintről dörömböltek.
- Héj, nem itt kéne meghúzni a csajodat, pisálnunk kell – üvöltött egy férfi kintről.
- Kuss – mordultam fel, és Xander hóna alá nyúltam és a vállamra helyeztem a karját.
- Mit… mit csinálsz? – kérdeztem tőlem félig kómásan.
- Kiviszlek zenélni – motyogtam, mert hirtelen minden levegő kiszaladt a tütümből, ahogy talpra álltunk és ő teljes súlyával nehezedett rám. De amit meghallotta, mit mondtam, minden végtagjával hevesen igyekezett tiltakozni. Aha… szóval innen fúj a szél.
- Nem, nem mehetek ki így! – rángatózott, ami miatt majdnem eltanyáltunk.
- Dehogynem – löktem ki az ajtón – Uraim… szabad a mosdó – néztem be a hátam mögött a lepukkant helyiségbe. Az elől álló srác, furcsán nézett rám, mire én villantottam egy ezer wattos mosolyt, és elrugdostam Xandert az öltözők irányába.
- Gill, ez nem megy! – húzódott el az ajtótól.
- De drágám, menni fog – ragadtam meg gallérját, és pár gombot kis is gomboltam ingén – Egy vagány gyerek vagy! Jó leszel, mint mindig… Legyél már laza – eligazgattam a haját, ahogy az öcsémnek is mindig szoktam, majd ellentmondás nem tűrően beirányítottam a csapat többi tagjához, akik igen furcsán néztek rám, mire, hogy ne alázzam őt egyből porig, oda szóltam.
- Aztán csak ügyesen. Bűvöld le a bugyit Alissáról – majd bevágtam az ajtót a hátam mögött. És kifújtam a levegőt, aztán nagy meglepetésemre, megláttam felém közeledni Emmát.
- Gill! – kiabálta és fékevesztetten integetett.
- Em! – intettem vissza, magas sarkújában éppen elért hozzám, valami nagyobb balesett nélkül, de már mondta a magáét – húsz perce kaptam egy sms-t Xandertől, hogy nem lép fel! Most szólj hozzá! Pedig felvettem a legjobb ruhámat, a legmagasabb sarkú cipőmmel!
- Nyugi van! Gill jött, látott, és megoldotta a helyzetet. Xander fel fog lépni – indultam el határozottan Tom felé, aki mellett már ott álldogált Alissa.

Megint átverekedtem magam az izzadt tömegen, és szinte ráestem Tomra, ahogy egy csaj nekem jött háttal, miközben éppen a pasijára akart rátekeredni.

- Ez mégis csak pofátlanság – sziszegte Emma a taroló párra, és összehúzta a szemét – Múlt hónapban az a srác még nekem udvarolt – mordult fel.
- Tényleg? – kérdezte Tom, oda sem pillantva.
- Igen – mondta sértődötten Emma.
- És bejött a srác? – kérdezte együtt érzően Alissa. Mire egy felháborodott pillantást kapott Emmától.
- Viccelsz? Hát nézz már rá! – megforgattam a szemeimet, nos… igen az én jó öreg Emmám, „akinek soha, senki nem elég jó, de ő mindenkinek tökéletes” ember példaképe.

Ekkor jelent meg a színpadon Nick, a Black Moon tulajdonosa Hawaii mintás ingében és egy mocskos konyharuhával a vállán.

- Most pedig következik egy új együttes a Black Moon színpadán… - kezdte a lányokkal akaratlanul is, megfogtuk egymás kezét, és erősen szorítottuk kezeinket – a KO együttes.
Tapsvihar tört ki, ami a sok elbódult tininek volt köszönhető, nem pedig a KO együttes estleges hírnevének. Tenyerem izzadt, ahogy láttam a négy rácot felsétálni, majd a mögöttük kullogó Xandert, néma csönd volt, csak egy-egy cuppogást lehetett hallani.

Xander vállán ott volta gitár bőszíja, kezében a fekete csillogó hangszer. És elcsodálkoztam milyen atomjól néz ki ott a színpadon. Az ingén a három gomb még mindig ki volt gombolva, ami látni engedte a mellkasának felső részét, a kék szakadt farmeren megcsillant a szögecses öve, és a bőrkabát megreccsent, ahogy ujjai a húrokra találtak.

Felszült volt a pillanat, amíg a hosszú hajú énekes a mikrofont a szájához emelte és végig simította fején lévő, piros kendőn, majd a hátul lévő, szőke hajú dobos összenézett a két másik sráccal és háromszor összeütötte a dobverőket, majd Xander ujjai automatikusan indultak meg a húrokon, egy hamis hang sem csúszott be neki, aztán az énekes megszólalt.

Ezt a számot, egy bizonyos olyan lánynak küldjük, aki megtalálta a szólógitárosunkat. Köszönjük mini ruhás csaj! – kacsintott rám, amint kiszúrt magának – Guns N Roses – Paradise City – kiáltotta el magát, amire azonnal felsikoltottam, mint valami hülye lány, és boldogan szökdécseltem párat.

A dal elkezdődött, és vigyorogva forogtam körbe Tom körül, mert ez volt a kedvenc számom. Hogy a hosszú hajú srác valamit tuti kiszedett Xanderből, abban ezerszázalékig biztos voltam, de nagyon tetszett a dolog. Még sosem küldtek nekem számot.

Lelkesen ráztam magam a ritmusra, aztán mikor már láttam, hogy Xander is elkezdte élvezni célba vettem az italpultot. Nick éppen egy kólát nyomott egy puccos csaj kezébe, morcosan, de amint megpillantott engem egyből felderült az arca.
- Szerbusz Gill – mosolygott, mikro felcsüccsentem az egyik bárszékre.
- Szia Nick – tettem a pultra a táskámat, és a válla fölött visszanéztem Xanderre aki, épen vadul nyúzta a gitárt. Az én mosolyom is kiszélesedett.
- Nah mivel szolgálhatok, neked? – kérdezte.
- Gin – mondtam, majd hevesen rebesgettem a szempillámat, mire elfintorodott.
- Tudod jól, hogy nem szolgálhatok ki…
- Tudom, tudom, de légszíves – lett kérlelő a hangom.
- Gillian….
- Tudom, de elvégre is, ez egy szabály ugye bár…
- Nem drágám. Ezt kérlek törvénynek hívják, tudod? – könyökölt le velem szemben Nick. Legyintettem, hogy mindegy majd folytattam.
- Na már most, mindig van EGY KIVÉTEL – itt magamra mutattam, hogy tudatosítsam benne, hogy az volnék én – ami erősíti a szabályt.
- Esetünkben ez aki… - mondta ő, majd legyőzötten hátra fordult el színes üvegből készült pohárért, amit már jól ismertem, nekem mindig ebben álcázta a piámat.
- Köszönöm – vettem elő a pénztárcámat, majd a szükséges összeget felé csúsztattam, és a pohárral a kezemben leszökkentem a székről, mikor hirtelen neki ütköztem valakinek. A srác volt a mosdós incidensből.
- Nézz a lábad elé – mordult rám, aztán hirtelen elmosolyodott – Nicsak a nap hőse! Te találtad meg a gitárost – vigyorgott és az éppen szólózó haverom felé nézett – Egész ügyes.
- Azért te se gyere belém, ha kérhetlek, majdnem kiborult az italom – szúrtam oda, majd elindultam mellette, mire megint elkapta a karomat.
- Nincs kedved táncolni? – pördített maga felé, mire nekem elakadt a szavam, egyrészt azért, mert attól féltem, hogy újra kiborul a piám, más részt pedig azért, mert a fószer hatalmas volt, idősebb sokkal, mint én, és mert kicsit ijesztő is volt.
- Hm, bocsi de várnak a barátaim – toltam el magamtól, de ő velem együtt mozgott.
- Ugyan nyuszi, csak egy kis tánc – mosolygott rám mézes mázasan. Mire nekem a szívem ezerszeres vágtába kezdett.
- Nem tudok táncolni haver! – igyekeztem kemény lenni, és persze egy hatalmast hazudtam is, hogy leplezem ezt, nagyot kortyoltam a Ginből.
- Akkor nem táncolunk – somolygott sejtelmesen, majd hátratűrte egyik szőke tincsét – Az ilyen mutatós lányok máshoz is nagyon jól értenek…- húzogatta a szemöldökét, mire nekem minden vér kiszállt az agyamból, és éreztem, hogy a pohár is lassan kicsúszik a kezem közül. Ekkor tűnt fel az is, hogy lassan elaraszolt velem a vészkijáratig, ahol már nem látott minket senki.
- Eressz el, vagy kurvára megbánod – mondtam az utolsó erőmmel, mikor éreztem, hogy karja csak még erősebben tart, könnyek kezdték el szúrni a szemem, és a levegő is alig jutott a tüdőmbe.
Kilökött a hidegbe, az ajtót bevágta maga után, majd kéjesen megnyalta ajkát és a nyakamhoz hajolt.

Remegtem, miközben orrát végig húzta a nyakamon, és a vállamon, kiszáradt a szám, lezsibbadtam félelmemben. Fohászkodtam az Úrhoz, hogy ne erőszakoljon meg ez a barom, és jöjjön valami segítség. És miközben az az undorító alak, lassan a hátamra csúsztatta a kezét a válla fölött meg pillantottam, egy törött csövet, egy kukának dőlve, hirtelen, mindent erősebben érzékeltem, a kezét, ami a hátamat simogatta, és a leheletét a kulcscsontom környékén. Elfogott a hányinger, és megpróbálta kiszabadulni kezei közül, de csak azt értem el, hogy erősen magához húzott, majd neki nyomott a kukának a háta mögött, felnyögtem attól, ahogy a fejem neki koccant a vaskukának, és ahogy az alak a mellem felé csúsztatta a kezét elöntött az adrenalin. Elkaptam a csövet, és rávágtam vele a férfi fejére, az megtántorodott, és szemét vadul rám kapta.

Ösztönösen tudtam, hogy- hogyan kell ezzel a csővel bánni, előre vágtam, és így a férfi arcán csattant, de sajnos az ökle elért, és orrom egy nagyot reccsent, majd meleg vér folyt ki orromból. Felsikítottam fájdalmamban, de nem törődtem ezzel tovább, újra lesújtottam a csővel, de a férfi elkapta végét, én erre a másik részével töröltem képen.

Elterült egy percre a földön, én pedig fejvesztve rohantam az ajtóhoz. Ekkor váratlanul egy erős kar kapott el, maga mögé rántott és egy csattanó hangot lehetett hallani. Majd hangos ordítást és egy puffanást. Egy számszeríjat pillantottam meg, ahogy a fiú lassan lehelyezi a földre majd megfordult.

- Jól vagy? – ez volt az első kérdése. Mikor megfordult jobban szemügyre vettem. A fiú, aki megmentett gyönyörű volt. Mikor nem szóltam zavartan végig pillantott rajtam, és láttam, hogy a keze ökölbe szorult, majd halkan megjegyezte – Jellemző… a szép lányokat mindig kiszúrják ezek a mocskok – motyogta az orra alatt, mire éreztem, hogy fülig pirulok.

Kedves olvasók!

1. Tudom, hogy ami így kezdődik azt már el se szoktátok kezdeni olvasni, de most kérlek tegyétek meg!
Van egy nagyon-nagyon kedves író társam, aki most publikálta, történetét blogon!

Márt fent van az első fejezet! Nekem nagyon tetszik, és szerintem nagyon tehetséges. Szerintem nézzetek be hozzá!
Link: http://feligcsokoltholtak.blogspot.com/

2. Kevesen tudják de hatalmas nagy Harry Potter fan vagyok, és a nyáron elkezdtem egy HP-s fanficet, de nyugi innen sem hiányozhat Rob, még akkor is ha nem is Cedricként van benne, az első fejezet már fent van, de eddig nem igen mutogattam, de ezen most változtatok. Ennek is itt a linkje, nézzetek be:

Link: http://arya9135.blogspot.com/

3. Tudom valószínűleg el sem olvassátok... Bár reménykedem benne, és ezúton is szeretném megköszönni állandó olvasóimnak, akik folyton küldték a komikat, hogy vissza csalogatták Nenayt a blogra.

Puszi: Arya

Szeptember 11
Tudom, hogy már régen volt, de ma azért a nagy jövés menés közepette azért emlékezzünk meg 2001 szeptember 11-éről. És arról a rengeteg emberről, akik egy szörnyűség miatt, nem fojtathatták tovább az életüket!

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás (gyakori rövidítése: 9/11, ami a szeptember 11-ei dátum amerikai írásmódja (kimondva: nine-eleven) az al-Káida terrorszervezet összehangolt öngyilkos merénylete volt az Egyesült Államok ellen. Azon a reggelen 19 al-Káida gépeltérítő szállt fel amerikai utasszállító repülőgépekre. A terroristák terveik szerint az USA fő jelképeinek számító épületekbe vezették bele szándékosan a repülőgépeket. A New York Cityben Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba két repülőgép csapódott be, ezzel megölve a környező emeleteken dolgozó embereket. Mindkét épület összeomlott két órán belül, az összeomlást követően több épület is az ikertornyokhoz hasonlóan összedőlt, vagy megrongálódott. A harmadik repülőgép a Pentagon Virginia állambeli arlingtoni épületébe repült. A negyedik eltérített gépet egyes feltételezések szerint az utasok visszafoglalták, azonban már nem tudták megmenteni a lezuhanásról, az utasszállító repülő Washingtontól mindössze 15 percnyire, Pennsylvania államban, Shanksville mellett csapódott a földbe. A repülőjáratok egyetlen utasa sem élte túl a támadásokat
A terrorakció folyamán géprablókkal együtt összesen 3031 ember vesztette életét.[1][2] Az áldozatok túlnyomó többsége civil volt. Az Egyesült Államok válasza a terrorizmus elleni háború volt, melynek első eszköze Afganisztán megszállása volt. Így próbálták meg elkapni a tálibokat, akik al-Káida tagokat rejtegettek.
A Pentagonban okozott károkat egy éven belül kijavították, majd később a helyszínen megépítették a Pentagon Memorial emlékművet. A World Trade Center helyszínén a romok eltakarítását követően elkezdődtek az újjáépítések, 2006-ban fejezték be a 7 World Trade Center irodaépületét. A 1 World Trade Center (korábbi tervek szerint Freedom Tower) jelenleg építés alatt áll, 2013-ra tervezik az átadását. A mintegy 541 méter (1776 láb) magasra tervezett épület így Észak-Amerika legmagasabb épületeinek egyike lesz. 2007 és 2012 között további három épület átadását tervezik. 2009. november 8-án adták át a 93-as járat emlékhelyét (Flight 93 National Memorial). Ez volt az első mérföldköve a tizedik évfordulóig tervezett építkezéseknek.
( Wikipédia)
Részlet a Remember me című filmből: http://www.youtube.com/watch?v=XjIlhtjo0BI&feature=related

2 fejezet

 A KÉPÉRT EZER KÖSZÖNET PINBLUE!!! Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb kirakni, de másfél hétig nem voltam net közelben, mert nyaraltam anyuékkal! IMÁDLAK és köszi!

Ez a nap is jól kezdődött, főleg, hogy nem én feleltem fizikából, és mivel le tudtam másolni a matekházit Tomról nem volt okom panaszra, Tom nem mellesleg képes volt megjegyezni, hogy a Nirvánás bő pólómhoz, nem megy a szűk farmergatyámhoz.

Amúgy a mai napom az iskolában nem volt annyira érdekes, az óráink végeztével gyűlt össze a banda a szokásos asztalunknál az ebédlőben. Én a lázadó. Emma a báránybőrbebújt farkas. Alissa a jó kislány. Xander a félénk, vicces rocksztár. Tom a beképzelt szépfiú és milliárdos sztár csemete.

Mikor mind leültünk egy ideig hallgattunk, mert nem volt szokásunk egyből egymásnak esni, előbb alaposan átgondoltuk, hogy mit osztunk meg a másikkal. Majd Xander hosszas tépelődés után megszólalt.

Fekete haja, frissen volt mosva, és látszott, hogy rengeteg ügyködött a tükör előtt, míg belőtte.  Fehér pólója fölött, fekete kigombolt ing volt, melyek együtt egészen jól kidobták a testét, ami nem is volt olyan satnya, mint gondoltam. Egy laza szakadt farmernadrág volt rajta, az oldalán egy szöges lánccal.

-         Beszélnünk kell – mondta és lesütötte gesztenyebarna szemeit. Hosszú karjait felrakta az asztalra, és az ujjait összeérintette, majd széthúzta őket.

-         Nos? – bíztatta Emma, és szőkésbarna haját, a füle mögé tűrte. Mind várakozóan néztük Xandert, akit a külseje alapján senki nem mondott volna félénknek. Még a fülében is egy ezüst, kicsi karika lógott.

-         Szeretném, ha ma elkísérnétek a Black Moon-ba – bökte ki végül. Meglepődtem, hiszen ilyen hülye kérést? Mindig a Balck Moon-ba megyünk, hetente legalább négyszer.

-         Miért ne mennék veled? Mert tréül öltözködsz? – kérdezte Tom és megigazította, mit utóbb kiderült, mert dühömbe ráfröcsköltem az ingére egy kis kólát, egy eredeti Armani modelt.

-         Nem mindenki milliárdos, de nem akarok neveket mondani – szóltam Tomra szúrósan.  Hullámos, barna haja mindig ledöbbentett, neki ez a haj is jól állt, pedig… Keskeny, arisztokratikus, zöld szemei minden lányt igéztek a suliban, és egyik sem mert rámozdulni, mert mind, azt hitte, hogy együtt járunk. Ezt a szívást. Hófehér bőre makulátlan és pattanás mentes, a megjelenése mindig remek, szóval nem is baj, ha azt hiszik, hogy egy ilyen felsőbb körökben mozgó pasival nyomulok, csak egye őket az irigység.

-         Nem térhetnék a témára? – emelte fel védekezően a kezét Alissa, mikor Tom és Én is olyan ellenségesen meredtünk rá, hogy még Emma is összébb húzódott a székén.

-         Szóval? – intett nagyvonalúan Tom.

-         Ne akadjatok ki – ez már rosszul kezdődik – tudom, meg kellett volna beszélnünk…

-         A lényegre Xander – csattant fel Emma és megigazította piros blúzát.

-         Szóval – bámulta tovább az asztal krém színét, amely már nem volt a legjobb állapotban – egy élő meghallgatásom lesz. Ez annyit takar, hogy élőben játszok egy együttessel a színpadon egy egész éjszakát, majd a műsor végén elmondják, hogy bevesznek-e a bandába – hadarta, látszott, hogy nagyon megkönnyebbült. Nem is sejtettem, hogy mióta titkolja, azt meg végképp nem, hogy miért félt a reakcióinktól.

-         Hiszen ez nagyszerű Xander! – nyúltam át az asztal felett, és megveregettem a karját – Én ott leszek! – mosolyogtam rá.

-         Én is – mondta Tom, és biztatólag belebokszolt Xander karjába – Különben is, tuti, hogy nem hagynák ki, hogy cikizzünk ezzel életed hátralevő részében – vigyorgott Tom, és rákacsintott Xanderre. Aki pofákat vágott, és az asztal alatt jól bokán rúgta haverját. Mi lányok felkuncogtunk, ahogy a fiúk kis híján egymásnak estek.

Végül Emma felállt, és piros felsőjét újfent megigazította, és fekete miniszoknyáját is eligazgatta, és szélesen ránk mosolygott.

-         Akkor este hánykor? – kérdezte, és a vállára dobta fekete táskáját.

-         Nyolckor – mondta Xander, majd ő is felállt – nekem is mennem kell, fel kel készülnöm estére.

-         Szorítunk – tetette keresztbe ujjait Alissa, és szélesen rámosolygott Xanderre.

Nos igen… Alexander Desplat és Alissa Heard kicsit olyanok voltak, mint én és Tom. Azzal a leheletnyi különbséggel, hogy Tom és én tudok egymásról, hogy csak barátok vagyunk, de ugyanakkor, már az ő és az én fejemben is megfordult, hogy kicsit több legyen közöttünk. Míg náluk, csak Alissa reménykedett benne, hogy egyszer majd Xanderrel kéz a kézben vonulhat be a suli fekete kapuján.

Pedig Alissa nem volt csúnya lány. Most vágatta le ilyen tépettre a haját, és nagyon jól állt neki. Zöld szeme, csak még jobban kihangsúlyozta narancsos árnyalatú haját. Az alakja sem volt rossz, kicsit alacsony volt, de ez általában bejön a pasiknak, azt hiszem.

Xander végül erőltetett egy mosolyt felénk, és intett, majd kivonult az ebédlőből. Csak hárman maradtunk így hát az asztalunknál.

Tom és Alissa beszélgetni kezdett, miközben én kibámultam az ablakon, és néztem a tejfehér, gomolygó felhőket. Végül én is elköszöntem a két barátomtól, ők még maradnak, mert valami tudományos szakkörük lesz… Fúj undorító… STRÉBEREK.

-         Csá, stréberek- intettem nekik, mire Alissa megrázta a fejét és legyintett. Tom pedig kedvesen bemutatott. Amint kiértem a suliból, a legközelebbi nagy bevásárlóközpontot vettem célba. Természetesen közben az mp4-emen zenét hallgattam, így gyakorlatilag kizártam a külvilágot, és tudtam kicsit arra koncentrálni, hogy mi lesz még ma a teendőm. Hál égnek holnap diáknap lesz, nem kell tanulnunk, különben is. Úgy se tenném, mert ma Xanderen a hangsúly

Ma még meg kell főznöm a vacsit, aztán minimum kétórás táncizás vár rám Tom haverommal, és utána rohanhatok megcsinálni a hajamat, meg a sminkemet, és ruhát választani Xander nagy napjára… vagy estjére? Hiszen, már mióta jár ilyen hülye meghallgatásokra? Tavaly augusztus óta.  Remélem, hogy most összejön neki végre. Szépen énekel, és ügyesen is játszik gitáron.

Mikor megérkeztem a bevásárlóközpontba, akkor már készen is állt a terv a fejemben, hogy mit fogok csinálni vacsira… Mert hát nekem is ilyen a szerencsém, egyszer nem eszek otthon, és akkor pont én főzők. Mi tagadás, jobban főztem, mint anya…

Halat fogok rántani, és hozzá csinálok krumplipürét, az gyorsan megvan, és mindenki szereti. Gyorsan megvettem a halat, meg a krumplipüréhez szükséges hozzá valókat. Tojás, liszt és zsemlemorzsa azt hiszem volt még otthon.

Abban a pillanatban, hogy kiléptem a boltból egyből elkezdett esni az eső… Hurrá. Nálam nem volt esernyő, és ráadásul a kabátomon se volt kapucni. Átsiettem a parkolón, hátha még elérem az egyik buszt. A pillantásom megakadt egy pillanatra egy gyönyörű Loutus Esprit-en. Kék volt akár a tiszta ég, és szédítően gyors. Egy percig csak bámultam a sötétített ablakát, aztán futottam kezekben a szatyrokkal, hogy elérjem a buszomat. Szerencsém volt, elértem egy számomra jó járatot. Félóra múlva, már otthon is voltam. Gyorsan átöltöztem, és bekapcsoltam a konyhában lévő hifit. Nagy meglepetésemre, egy Eminem CD- volt benne. Nah jó lebuktam, gondoltam gyászosan. Ezt a cd-t annak idején Emmától kaptam karácsonyra. Eleinte tiltakoztam az egész ellen, de aztán meghallgattam, és be kellett ismernem, hogy ha ez a fajta zene nem is az estem, de Eminem mégis csak jó azzal, a szexi hangjával.

Ettől még persze rocker vagyok, nah de, ha ezt a cd az öcsém rakta bele, akkor ő nem sok jót tanulhatott a szövegéből… Anyu tudja, hogy nem szabad bekapcsolnia a hifit, ha előtte én voltam a konyhába. Apa pedig biztos belehallgatott, és… Nos inkább nem akarom tudni, hogy mit gondol. Gyorsan kipakoltam és nekiláttam vacsit csinálni. A ritmusra mozgattam a csípőmet, és egészen belemelegedtem a főzésbe, miközben a halak csak úgy sercegtek a serpenyőben és aranylóra sültek. Aztán mikor ráuntam Eminemre, inkább kerestem valami rock zenét. Nem kellett sokáig kutatnom, mert egy Nickelback lemez mindig van a lakás bármelypontján.

A Nickelback énekese a világ legjobb pasija!!!!! IMÁDOM! Bár én nem voltam az a nagy „álmodozós” típus, azért ehhez az ipséhez, minden gondolkodás nélkül hozzá mentem volna. Amint befejezetem a főzést, betettem a kaját a hűtőbe és anyáéknak írtam egy cetlit.

Sietve felrohantam a lépcsőn a szobámba, és a tegnapeste gondosan összekészített sporttáskámért nyúltam.  Felkaptam a hátamra, és lesiettem vele. A folyosón megfogtam, még csöpögő esernyőmet, mp4-et a fülembe helyeztem, és kint fogtam egy taxit, miután kulccsal gondosan bezártam az ajtót.

Miközben néztem ki az ablakon, váratlanul megrezzent a telefonom. A farmerem zsebébe nyúltam, és megnéztem, hogy kiüzent. Egy MMS-t kaptam Tom-tól. Érdeklődve nyomtam, meg a Megnéz gombot. Aztán elnevettem magam, hangosan. A taxis egy percre hátra fordult, hogy megnézze, hogy minden rendben van-e velem. Én voltam a képen, amit egyik táncpróbán csinált, éppen nyújtottam, és a kép kissé erotikus volt, és a kép aljára oda lett szerkesztve:

 Bad Girl

Tisztában voltam azzal, hogy Tom és köztem több van, mint holmi barátság, vagy testvéri kötődés… Igen a kémia… De valahogy nem működött volna köztünk a dolog… Mármint már annyira ismertük egymást, hogy lehetetlen lett volna egy izgató, és rejtélyes kapcsolatot kialakítani. Inkább olyanok lettünk volna, mint egy idős házaspár.

Bezzeg a Nickelback énekesével… Vagy az én titkos nagy szerelmemmel. Tudom, mindenki kiröhög érte, elvégre is az csak egy mese, és tudom, hogy Orlando Bloom valóban kissé furán nézett ki Legolasként… De én totál buktam rá.

Megérkeztünk a taxival a régi, dohos raktárhoz, ahol már Tom várt rám. Kifizette helyettem a taxit, és én cserébe lehordtam a sárga földig.

-         Tom menj a francba, nem vagyok annyira csóró, hogy ne tudjak kifizetni egy taxit!!! – kiabáltam rá, bár tudtam, hogy fölösleges. Ő csak kajánul rám mosolygott.

-         Na riszáld fel a csinos popsidat a termükbe, és ott majd nekem eshetsz – mondta, majd meghúzta a copfomat, és kirántotta belőle a hajgumit aztán felfutott előttem a lépcsőn, és berohant előttem az ajtón.

-         TOM! – kiabáltam, és utána rohantam, be az épületbe.

1 fejezet

Este van. Ahogy néztem ki, a kissé poros üvegen keresztül, tökéletesen láttam, a csillagok fényében fürdő park fáinak tetejét. Csendes volt a szél, mondhatni szélcsend volt, csak időnként rezzent meg a lomb. Valami miatt a szemem már évek óta lesi ezt a parkot. Annyiszor jártam már benne, hogy nevetséges volt, hogy mindig ellenőrzöm, hogy meg van-e még, de nem tehettem róla, egyszerűen valami miatt, mindig volt egy olyan érzésem, hogy ha elveszem onnan a pillantásom elveszik, az egész. Még egy utolsó pillantását vetettem a magas tölgyre, aztán elhúztam a sötétítő függönyt. Pár percig még így is ott álltam némán. Fehér ujjaim, a sötétítő felé nyúltak, és megérintették a finom sötétkék anyagot. Milyen nevetséges, ez a sóvárgó érzés… Hiszen ez csak egy park! Erőnek erejével, elhúztam a kezemet a sötétítőfüggönytől, és az ágyamhoz sétáltam. Kibújtam a farkasos, puha mamuszomból, és a sötétbe burkolózott ablak felé vetettem egy utolsó pillantást. Valami nincs rendben velem, csóváltam meg a fejemet, majd kesernyésen elmosolyodtam. Apa is ezt mondta mindig „ Valami nagyon nem oké veled, lányom!”. Ilyet mindig szívesen hall az ember. Bemásztam a kényelmes egyszemélyes ágyamba, jó kemény volt a matraca, mert csak ilyenen tudtam aludni, plusz ha már mindenki puhán alszik, akkor naná, hogy én leszek a kivétel. Befészkeltem magam, a puha paplan és a párna közé, és becsuktam fáradt szemeimet. Az óra ütemesen kattogott.
Tik-Tak
Tik-Tak
Tik-Tak.
Fáradtan felnyögtem, ehhez most nagyon nem volt türelmem, a kattogás csak arra emlékeztetett, hogy mindjárt reggel, hogy mindjárt iskola, és mindjárt Fizika. Ettől a gondolattól, megrándultak az arcizmaim, és kesernyés íz lett a számban. Dühösen fújtam egyet, és bosszankodtam az órám és idő múlásán, de nem állíthatok meg minden zavaró tényezőt az életemben. Ha már úgy is ennyire kattog, megnézem, hogy mennyi az idő.
23.05.

Remek, ásítottam egy nagyot, és egy utolsó pillantást vetettem az ablak felé, elmormoltam egy imát, és könyörögtem benne, hogy ne én feleljek fizikából, és hogy a tanárnak jó kedve legyen aznap.

Majd álomba ringattam magamat, miközben a kósza gondolatok fel-le suhantak át az agyamon, olyanok, hogy holnap, le kell másolnom a matek házit Tomról, hogy este én csinálom majd vacsit, és hogy vajon mi lesz a Két pasi megy egy kicsi következő részében. Aztán szép lassan, az édes tudatlanságba merültem, és elnyomott a kellemes állom. Még hallottam így alfa közeli állapotban, ahogy az órám továbbra is, szűni nem akaró ritmusban nyomja: Tik-Tak, Tik-Tak.

Utolsó erőmmel rámorogtam, mintha ettől megijedhetne… Talán apámnak tényleg igaza van, velem valami baj van. Krónikusan hülye vagyok. Ez biztos csak amiatt alakult ki, hogy már két éve Tom a padtársam. Tuti…

Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak, Nyek…

Reggel éles vijjogásra keltem, az a bosszantó vekker, boldogan ébresztett fel, hajnalok hajnalán, és ráadásul, úgy csörgött, mintha az egész államot fel akarná kelteni, nem csak engem. Jellemző, az élet apró dolgai, éppen olyan bosszantóak, mint a nagyok, egy reggeli felkelés, lehet éppen annyira kellemetlen, mintha defektes lesz a kocsid, vagy rájössz, hogy húsz perce késében vagy… Nagy nehezen búcsút intettem a kellemes, meleg ágyikómnak, és beledugtam csónak nagyságú lábamat a mamuszomba. Hát igen 41-es lábbal legszebb az élet.
A hálóingemen keresztül is éreztem a hajnal enyhe csípős hidegét, és libabőrös lett meztelen lábam. Sietve battyogtam le a lépcsőn, és nem is akartam gondolni arra, hogy elmulasztottam köszönni a parkomnak. Bár pár aprócska kísérletet tettem rá, de visszafogtam magamat. Ahogy a régi nyikorgós lépcsőn vettem a fokokat a konyhából, már a mikró csipogása üdvözölt. És már éreztem is a szokásos reggeli görcsöt a gyomromban, ami tiltakozott a reggeli elfogyasztása ellen, ezért megpróbáltam óvatosan elosonni a konyha fehér ajtaja előtt. Hát persze, hogy megnyikordult, a parketta és anya már reggeli zsongásban, mondta el a már évek óta azonos szövegét.

- Gillian! Jó reggelt, csak nem képzeld, hogy… - a szokásos, összehúztam a szemöldökömet, majd sorsomba törődve, lehajtott fejjel, ballagtam be a konyhába. Mint akit legyőztek. Nehezen viselem a reggelinek álcázott kínzást. Beletúrtam, még amúgy is kócos hajamba, ami mégis selymes volt, hála anyu új samponjának!

- Szia anyu – préseltem ki magamból, mikor felkucorodtam a bárszékre a pulthoz. A fekete bárszékek anno az én ötleteim voltak, olyan kis kocsmássá tették a konyhánkat, ráadásul tökéletesen illetek a cseresznyefa sötét színéhez.

- Tiszta karikás a szemed! – mondta anyu hosszas mérlegelés után, és kiszedte a mikroból, a gőzölgő kávéját. A fehércsésze anyu kedvenc reggeli kellékje volt, ebből a csészéből csak ő ihatott, mint ahogy volt neki, egy saját pohara is, amihez senki sem nyúlhatott. Hát igen. Inkább nem nyilatkozom- e téren. Nekem apunak, meg az öcsémnek tök mindegy volt, hogy miből iszunk. A lényeg, hogy tiszta legyen. És lehetőleg ne anyué.

- Bosszant az óra, folyton bele tik-takkolja magát a gondolataimba – morogtam, és rá meredtem a tányéromra, amelyen egy kifli árválkodott egy kis lekvárral. Fúj.

- Szerintem nem amiatt – rázta meg anyu szőke fürtös fejét, és összeráncolta keskeny szemöldökét – Az ablakod nyikorog.

Furán néztem rá, sose alszom nyitott ablak mellett, tehát az nem nyikoroghat, biztos a nappali ablakát hallotta, hányszor mondtam, hogy csukja be, ha aludni mennek! Ezeknek is lehet beszélni…

- Anyu, te tudod, a legjobban, hogy mindig becsukom az ablakot lefekvés előtt! – mondtam és finnyásan eltoltam magamtól a porcelán tányér utánzatú kínai edényt.
- Pedig nyitva volt! Én mentem be hajnali háromkor becsukni – mondta, majd kiitta a kávéját, és lazán a mosogatóba rakta, majd gyorsan el is mosta.
- Biztos, hogy nem – motyogtam magamba… Hiszen tisztán emlékszem, hogy amikor bámultam a parkot, akkor még zárva volt… Vagy apának lesz igaza, és totál meghülyülök? Nem kizárt…

Elnyamogtam egy banánt, és gyorsan elmenekültem a fürdőbe. Mielőtt még tudathasadásos agyamra még jobban felhívom a figyelmet. A tükör elé állva alaposan megnéztem karikás szememet. Nem volt karikásabb, mint általában. Fésűért nyúltam, mert hosszú barna loboncom olyan volt, mint valami széna vagy szalmakazal. Amint kifésültem máris olyan emberi külsőm lett, hogy sokkal jobb kedvem kerekedett. Kékes-zöld szemem, most is még álmosan csillogott, ám mégis több értelem tükröződött benne, mint a konyhában. Gondlom én… Arcom sápadt volt, és elnyűtt, hiába: Az aki szép az reggel is szép, amikor ébred, még ha össze is gyűrte az ágy…!

Láthatólag ez totálisan nem rólam szól. Olyan átlagos vagyok mint a fehér holló. Elvigyorodtam a bölcs monológra, és felöltöztem. Mindjárt vége a giminek, ezt már guggolva is kibírom. Csak ne lenne ennyi fizika… Megcsóváltam a fejem, és fölakartam csatolni a kedvenc bőr karkötőmet, mikor észre vettem, hogy egy aprócska vágás van a csuklómon! Megdöbbenten nyúltam az éppen bevarrosodott vékony csíkhoz, és elgondolkodva húztam rajta végig hűvös ujjam. Na ezt se a télapó hozta karácsonyra… De akkor vajon mikor szereztem be? Hiszen emlékszem, hogy este még nem volt itt! Na mindegy rántottam meg a vállamat, és elindultam a kabátomért.

A kabátom ott árválkodott a fából készült akasztón, az előszobában. Gyors mozdulattal felkaptam, és a cipős szekrényre készített válltáskámat is felvettem. Fintorogtam egy kicsit a súlyától, és neheztelve a sok-sok méterre amit ezzel fölös teherrel teszek meg morogtam rá egyet… Nos igen, az hogy kutyának képzelem magam, még nem fog megoldani semmit. Mikor visszafordultam anyuéknak köszönni, az öcsém álmosan battyogott le a kezében plüssmaciját szorongatta, sötétkék szemeit megdörzsölte, és nyögött egy Jó reggelt Gill-t. Most volt elsőosztályos, de még mindig azzal a macival aludt amit még annak idején tőlem kapott karácsonyra, mikor még 3 éves volt. Erősszálú fekete haja kusza volt, és ólmos fáradság lengte körül. Anyu adott az öcsém fejére egy puszit, engem pedig figyelmeztetett, hogy még véletlenül se felejtsem el, hogy ma próbálnom kell Tom-mal. Szuper!

- Persze anyu, majd kerítünk rá alkalmat – rántottam meg túlterhelt vállamat, és már akartam kilépni az ajtón, mikor anyu megállított. Morcosan visszafordultam, és figyeltem, ahogy gondosan elkezdi szeletelni a konyhában a zöldséget az aznapi ebédre. Nem értettem minek, hiszen úgy is én főzőm meg a vacsorát. Fehér, vékony ujjai ügyesen és gyorsan mozogtak a zöldség fölött és a késen, hosszú évek alatt anya pihe-puha keze, már egy gyakorlott munkás kezévé alakultak át.

- Gill, ne felejtsd el! – nézett rám. Világoskék szemével hosszan, és egyértelműen nézett a szemembe, mintha pillantását az agyamba akarná égetni. Nos, azért mert mondjuk szerettem elsumákolni a táncpróbákat, és valami olcsó kifogással lelépni arról az idegesítő helyről. Anyuék miatt csináltam még mindig, mert ő szerintük valójában a táncnak éltem. Ez nem volt így teljesen igaz. Tény hogy kétéves korom óta eléggé komoly edzésen mentem át, és hogy ma is csak akkor tudok kikapcsolni, ha valami ritmusos számra tekergethetem a csípőmet, de az ezzel járó csillogás hidegen hagyott. Míg apukám és anyukám álmodozott egy nagy karrierről, meg Blatt stúdiókról, én addig arra gondoltam, hogy bárcsak inkább valami küzdősportot tanulhatnék. És lassacskán teljesen elfordultam a tánc mámorától. Megismerkedtem a Nickelback-kel és onnantól nem volt megállás, a rocker élet bekebelezett, és már anyuék is tisztán láttak azt, amit annak idején nagyapa is, hogy táncból nem lehet megélni. Holott ez szép illúzió volt. Különösebben nem voltam tehetséges diák, így hát ha titkoltam is büszke voltam magamra, mikor valamiben látványosan kitűntem a többiek közül.

Anya szemébe nézetem és elmosolyodtam.

- Persze anya! Nem fogom – majd kiléptem az ajtón.