2 fejezet

 A KÉPÉRT EZER KÖSZÖNET PINBLUE!!! Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb kirakni, de másfél hétig nem voltam net közelben, mert nyaraltam anyuékkal! IMÁDLAK és köszi!

Ez a nap is jól kezdődött, főleg, hogy nem én feleltem fizikából, és mivel le tudtam másolni a matekházit Tomról nem volt okom panaszra, Tom nem mellesleg képes volt megjegyezni, hogy a Nirvánás bő pólómhoz, nem megy a szűk farmergatyámhoz.

Amúgy a mai napom az iskolában nem volt annyira érdekes, az óráink végeztével gyűlt össze a banda a szokásos asztalunknál az ebédlőben. Én a lázadó. Emma a báránybőrbebújt farkas. Alissa a jó kislány. Xander a félénk, vicces rocksztár. Tom a beképzelt szépfiú és milliárdos sztár csemete.

Mikor mind leültünk egy ideig hallgattunk, mert nem volt szokásunk egyből egymásnak esni, előbb alaposan átgondoltuk, hogy mit osztunk meg a másikkal. Majd Xander hosszas tépelődés után megszólalt.

Fekete haja, frissen volt mosva, és látszott, hogy rengeteg ügyködött a tükör előtt, míg belőtte.  Fehér pólója fölött, fekete kigombolt ing volt, melyek együtt egészen jól kidobták a testét, ami nem is volt olyan satnya, mint gondoltam. Egy laza szakadt farmernadrág volt rajta, az oldalán egy szöges lánccal.

-         Beszélnünk kell – mondta és lesütötte gesztenyebarna szemeit. Hosszú karjait felrakta az asztalra, és az ujjait összeérintette, majd széthúzta őket.

-         Nos? – bíztatta Emma, és szőkésbarna haját, a füle mögé tűrte. Mind várakozóan néztük Xandert, akit a külseje alapján senki nem mondott volna félénknek. Még a fülében is egy ezüst, kicsi karika lógott.

-         Szeretném, ha ma elkísérnétek a Black Moon-ba – bökte ki végül. Meglepődtem, hiszen ilyen hülye kérést? Mindig a Balck Moon-ba megyünk, hetente legalább négyszer.

-         Miért ne mennék veled? Mert tréül öltözködsz? – kérdezte Tom és megigazította, mit utóbb kiderült, mert dühömbe ráfröcsköltem az ingére egy kis kólát, egy eredeti Armani modelt.

-         Nem mindenki milliárdos, de nem akarok neveket mondani – szóltam Tomra szúrósan.  Hullámos, barna haja mindig ledöbbentett, neki ez a haj is jól állt, pedig… Keskeny, arisztokratikus, zöld szemei minden lányt igéztek a suliban, és egyik sem mert rámozdulni, mert mind, azt hitte, hogy együtt járunk. Ezt a szívást. Hófehér bőre makulátlan és pattanás mentes, a megjelenése mindig remek, szóval nem is baj, ha azt hiszik, hogy egy ilyen felsőbb körökben mozgó pasival nyomulok, csak egye őket az irigység.

-         Nem térhetnék a témára? – emelte fel védekezően a kezét Alissa, mikor Tom és Én is olyan ellenségesen meredtünk rá, hogy még Emma is összébb húzódott a székén.

-         Szóval? – intett nagyvonalúan Tom.

-         Ne akadjatok ki – ez már rosszul kezdődik – tudom, meg kellett volna beszélnünk…

-         A lényegre Xander – csattant fel Emma és megigazította piros blúzát.

-         Szóval – bámulta tovább az asztal krém színét, amely már nem volt a legjobb állapotban – egy élő meghallgatásom lesz. Ez annyit takar, hogy élőben játszok egy együttessel a színpadon egy egész éjszakát, majd a műsor végén elmondják, hogy bevesznek-e a bandába – hadarta, látszott, hogy nagyon megkönnyebbült. Nem is sejtettem, hogy mióta titkolja, azt meg végképp nem, hogy miért félt a reakcióinktól.

-         Hiszen ez nagyszerű Xander! – nyúltam át az asztal felett, és megveregettem a karját – Én ott leszek! – mosolyogtam rá.

-         Én is – mondta Tom, és biztatólag belebokszolt Xander karjába – Különben is, tuti, hogy nem hagynák ki, hogy cikizzünk ezzel életed hátralevő részében – vigyorgott Tom, és rákacsintott Xanderre. Aki pofákat vágott, és az asztal alatt jól bokán rúgta haverját. Mi lányok felkuncogtunk, ahogy a fiúk kis híján egymásnak estek.

Végül Emma felállt, és piros felsőjét újfent megigazította, és fekete miniszoknyáját is eligazgatta, és szélesen ránk mosolygott.

-         Akkor este hánykor? – kérdezte, és a vállára dobta fekete táskáját.

-         Nyolckor – mondta Xander, majd ő is felállt – nekem is mennem kell, fel kel készülnöm estére.

-         Szorítunk – tetette keresztbe ujjait Alissa, és szélesen rámosolygott Xanderre.

Nos igen… Alexander Desplat és Alissa Heard kicsit olyanok voltak, mint én és Tom. Azzal a leheletnyi különbséggel, hogy Tom és én tudok egymásról, hogy csak barátok vagyunk, de ugyanakkor, már az ő és az én fejemben is megfordult, hogy kicsit több legyen közöttünk. Míg náluk, csak Alissa reménykedett benne, hogy egyszer majd Xanderrel kéz a kézben vonulhat be a suli fekete kapuján.

Pedig Alissa nem volt csúnya lány. Most vágatta le ilyen tépettre a haját, és nagyon jól állt neki. Zöld szeme, csak még jobban kihangsúlyozta narancsos árnyalatú haját. Az alakja sem volt rossz, kicsit alacsony volt, de ez általában bejön a pasiknak, azt hiszem.

Xander végül erőltetett egy mosolyt felénk, és intett, majd kivonult az ebédlőből. Csak hárman maradtunk így hát az asztalunknál.

Tom és Alissa beszélgetni kezdett, miközben én kibámultam az ablakon, és néztem a tejfehér, gomolygó felhőket. Végül én is elköszöntem a két barátomtól, ők még maradnak, mert valami tudományos szakkörük lesz… Fúj undorító… STRÉBEREK.

-         Csá, stréberek- intettem nekik, mire Alissa megrázta a fejét és legyintett. Tom pedig kedvesen bemutatott. Amint kiértem a suliból, a legközelebbi nagy bevásárlóközpontot vettem célba. Természetesen közben az mp4-emen zenét hallgattam, így gyakorlatilag kizártam a külvilágot, és tudtam kicsit arra koncentrálni, hogy mi lesz még ma a teendőm. Hál égnek holnap diáknap lesz, nem kell tanulnunk, különben is. Úgy se tenném, mert ma Xanderen a hangsúly

Ma még meg kell főznöm a vacsit, aztán minimum kétórás táncizás vár rám Tom haverommal, és utána rohanhatok megcsinálni a hajamat, meg a sminkemet, és ruhát választani Xander nagy napjára… vagy estjére? Hiszen, már mióta jár ilyen hülye meghallgatásokra? Tavaly augusztus óta.  Remélem, hogy most összejön neki végre. Szépen énekel, és ügyesen is játszik gitáron.

Mikor megérkeztem a bevásárlóközpontba, akkor már készen is állt a terv a fejemben, hogy mit fogok csinálni vacsira… Mert hát nekem is ilyen a szerencsém, egyszer nem eszek otthon, és akkor pont én főzők. Mi tagadás, jobban főztem, mint anya…

Halat fogok rántani, és hozzá csinálok krumplipürét, az gyorsan megvan, és mindenki szereti. Gyorsan megvettem a halat, meg a krumplipüréhez szükséges hozzá valókat. Tojás, liszt és zsemlemorzsa azt hiszem volt még otthon.

Abban a pillanatban, hogy kiléptem a boltból egyből elkezdett esni az eső… Hurrá. Nálam nem volt esernyő, és ráadásul a kabátomon se volt kapucni. Átsiettem a parkolón, hátha még elérem az egyik buszt. A pillantásom megakadt egy pillanatra egy gyönyörű Loutus Esprit-en. Kék volt akár a tiszta ég, és szédítően gyors. Egy percig csak bámultam a sötétített ablakát, aztán futottam kezekben a szatyrokkal, hogy elérjem a buszomat. Szerencsém volt, elértem egy számomra jó járatot. Félóra múlva, már otthon is voltam. Gyorsan átöltöztem, és bekapcsoltam a konyhában lévő hifit. Nagy meglepetésemre, egy Eminem CD- volt benne. Nah jó lebuktam, gondoltam gyászosan. Ezt a cd-t annak idején Emmától kaptam karácsonyra. Eleinte tiltakoztam az egész ellen, de aztán meghallgattam, és be kellett ismernem, hogy ha ez a fajta zene nem is az estem, de Eminem mégis csak jó azzal, a szexi hangjával.

Ettől még persze rocker vagyok, nah de, ha ezt a cd az öcsém rakta bele, akkor ő nem sok jót tanulhatott a szövegéből… Anyu tudja, hogy nem szabad bekapcsolnia a hifit, ha előtte én voltam a konyhába. Apa pedig biztos belehallgatott, és… Nos inkább nem akarom tudni, hogy mit gondol. Gyorsan kipakoltam és nekiláttam vacsit csinálni. A ritmusra mozgattam a csípőmet, és egészen belemelegedtem a főzésbe, miközben a halak csak úgy sercegtek a serpenyőben és aranylóra sültek. Aztán mikor ráuntam Eminemre, inkább kerestem valami rock zenét. Nem kellett sokáig kutatnom, mert egy Nickelback lemez mindig van a lakás bármelypontján.

A Nickelback énekese a világ legjobb pasija!!!!! IMÁDOM! Bár én nem voltam az a nagy „álmodozós” típus, azért ehhez az ipséhez, minden gondolkodás nélkül hozzá mentem volna. Amint befejezetem a főzést, betettem a kaját a hűtőbe és anyáéknak írtam egy cetlit.

Sietve felrohantam a lépcsőn a szobámba, és a tegnapeste gondosan összekészített sporttáskámért nyúltam.  Felkaptam a hátamra, és lesiettem vele. A folyosón megfogtam, még csöpögő esernyőmet, mp4-et a fülembe helyeztem, és kint fogtam egy taxit, miután kulccsal gondosan bezártam az ajtót.

Miközben néztem ki az ablakon, váratlanul megrezzent a telefonom. A farmerem zsebébe nyúltam, és megnéztem, hogy kiüzent. Egy MMS-t kaptam Tom-tól. Érdeklődve nyomtam, meg a Megnéz gombot. Aztán elnevettem magam, hangosan. A taxis egy percre hátra fordult, hogy megnézze, hogy minden rendben van-e velem. Én voltam a képen, amit egyik táncpróbán csinált, éppen nyújtottam, és a kép kissé erotikus volt, és a kép aljára oda lett szerkesztve:

 Bad Girl

Tisztában voltam azzal, hogy Tom és köztem több van, mint holmi barátság, vagy testvéri kötődés… Igen a kémia… De valahogy nem működött volna köztünk a dolog… Mármint már annyira ismertük egymást, hogy lehetetlen lett volna egy izgató, és rejtélyes kapcsolatot kialakítani. Inkább olyanok lettünk volna, mint egy idős házaspár.

Bezzeg a Nickelback énekesével… Vagy az én titkos nagy szerelmemmel. Tudom, mindenki kiröhög érte, elvégre is az csak egy mese, és tudom, hogy Orlando Bloom valóban kissé furán nézett ki Legolasként… De én totál buktam rá.

Megérkeztünk a taxival a régi, dohos raktárhoz, ahol már Tom várt rám. Kifizette helyettem a taxit, és én cserébe lehordtam a sárga földig.

-         Tom menj a francba, nem vagyok annyira csóró, hogy ne tudjak kifizetni egy taxit!!! – kiabáltam rá, bár tudtam, hogy fölösleges. Ő csak kajánul rám mosolygott.

-         Na riszáld fel a csinos popsidat a termükbe, és ott majd nekem eshetsz – mondta, majd meghúzta a copfomat, és kirántotta belőle a hajgumit aztán felfutott előttem a lépcsőn, és berohant előttem az ajtón.

-         TOM! – kiabáltam, és utána rohantam, be az épületbe.

1 fejezet

Este van. Ahogy néztem ki, a kissé poros üvegen keresztül, tökéletesen láttam, a csillagok fényében fürdő park fáinak tetejét. Csendes volt a szél, mondhatni szélcsend volt, csak időnként rezzent meg a lomb. Valami miatt a szemem már évek óta lesi ezt a parkot. Annyiszor jártam már benne, hogy nevetséges volt, hogy mindig ellenőrzöm, hogy meg van-e még, de nem tehettem róla, egyszerűen valami miatt, mindig volt egy olyan érzésem, hogy ha elveszem onnan a pillantásom elveszik, az egész. Még egy utolsó pillantását vetettem a magas tölgyre, aztán elhúztam a sötétítő függönyt. Pár percig még így is ott álltam némán. Fehér ujjaim, a sötétítő felé nyúltak, és megérintették a finom sötétkék anyagot. Milyen nevetséges, ez a sóvárgó érzés… Hiszen ez csak egy park! Erőnek erejével, elhúztam a kezemet a sötétítőfüggönytől, és az ágyamhoz sétáltam. Kibújtam a farkasos, puha mamuszomból, és a sötétbe burkolózott ablak felé vetettem egy utolsó pillantást. Valami nincs rendben velem, csóváltam meg a fejemet, majd kesernyésen elmosolyodtam. Apa is ezt mondta mindig „ Valami nagyon nem oké veled, lányom!”. Ilyet mindig szívesen hall az ember. Bemásztam a kényelmes egyszemélyes ágyamba, jó kemény volt a matraca, mert csak ilyenen tudtam aludni, plusz ha már mindenki puhán alszik, akkor naná, hogy én leszek a kivétel. Befészkeltem magam, a puha paplan és a párna közé, és becsuktam fáradt szemeimet. Az óra ütemesen kattogott.
Tik-Tak
Tik-Tak
Tik-Tak.
Fáradtan felnyögtem, ehhez most nagyon nem volt türelmem, a kattogás csak arra emlékeztetett, hogy mindjárt reggel, hogy mindjárt iskola, és mindjárt Fizika. Ettől a gondolattól, megrándultak az arcizmaim, és kesernyés íz lett a számban. Dühösen fújtam egyet, és bosszankodtam az órám és idő múlásán, de nem állíthatok meg minden zavaró tényezőt az életemben. Ha már úgy is ennyire kattog, megnézem, hogy mennyi az idő.
23.05.

Remek, ásítottam egy nagyot, és egy utolsó pillantást vetettem az ablak felé, elmormoltam egy imát, és könyörögtem benne, hogy ne én feleljek fizikából, és hogy a tanárnak jó kedve legyen aznap.

Majd álomba ringattam magamat, miközben a kósza gondolatok fel-le suhantak át az agyamon, olyanok, hogy holnap, le kell másolnom a matek házit Tomról, hogy este én csinálom majd vacsit, és hogy vajon mi lesz a Két pasi megy egy kicsi következő részében. Aztán szép lassan, az édes tudatlanságba merültem, és elnyomott a kellemes állom. Még hallottam így alfa közeli állapotban, ahogy az órám továbbra is, szűni nem akaró ritmusban nyomja: Tik-Tak, Tik-Tak.

Utolsó erőmmel rámorogtam, mintha ettől megijedhetne… Talán apámnak tényleg igaza van, velem valami baj van. Krónikusan hülye vagyok. Ez biztos csak amiatt alakult ki, hogy már két éve Tom a padtársam. Tuti…

Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak, Nyek…

Reggel éles vijjogásra keltem, az a bosszantó vekker, boldogan ébresztett fel, hajnalok hajnalán, és ráadásul, úgy csörgött, mintha az egész államot fel akarná kelteni, nem csak engem. Jellemző, az élet apró dolgai, éppen olyan bosszantóak, mint a nagyok, egy reggeli felkelés, lehet éppen annyira kellemetlen, mintha defektes lesz a kocsid, vagy rájössz, hogy húsz perce késében vagy… Nagy nehezen búcsút intettem a kellemes, meleg ágyikómnak, és beledugtam csónak nagyságú lábamat a mamuszomba. Hát igen 41-es lábbal legszebb az élet.
A hálóingemen keresztül is éreztem a hajnal enyhe csípős hidegét, és libabőrös lett meztelen lábam. Sietve battyogtam le a lépcsőn, és nem is akartam gondolni arra, hogy elmulasztottam köszönni a parkomnak. Bár pár aprócska kísérletet tettem rá, de visszafogtam magamat. Ahogy a régi nyikorgós lépcsőn vettem a fokokat a konyhából, már a mikró csipogása üdvözölt. És már éreztem is a szokásos reggeli görcsöt a gyomromban, ami tiltakozott a reggeli elfogyasztása ellen, ezért megpróbáltam óvatosan elosonni a konyha fehér ajtaja előtt. Hát persze, hogy megnyikordult, a parketta és anya már reggeli zsongásban, mondta el a már évek óta azonos szövegét.

- Gillian! Jó reggelt, csak nem képzeld, hogy… - a szokásos, összehúztam a szemöldökömet, majd sorsomba törődve, lehajtott fejjel, ballagtam be a konyhába. Mint akit legyőztek. Nehezen viselem a reggelinek álcázott kínzást. Beletúrtam, még amúgy is kócos hajamba, ami mégis selymes volt, hála anyu új samponjának!

- Szia anyu – préseltem ki magamból, mikor felkucorodtam a bárszékre a pulthoz. A fekete bárszékek anno az én ötleteim voltak, olyan kis kocsmássá tették a konyhánkat, ráadásul tökéletesen illetek a cseresznyefa sötét színéhez.

- Tiszta karikás a szemed! – mondta anyu hosszas mérlegelés után, és kiszedte a mikroból, a gőzölgő kávéját. A fehércsésze anyu kedvenc reggeli kellékje volt, ebből a csészéből csak ő ihatott, mint ahogy volt neki, egy saját pohara is, amihez senki sem nyúlhatott. Hát igen. Inkább nem nyilatkozom- e téren. Nekem apunak, meg az öcsémnek tök mindegy volt, hogy miből iszunk. A lényeg, hogy tiszta legyen. És lehetőleg ne anyué.

- Bosszant az óra, folyton bele tik-takkolja magát a gondolataimba – morogtam, és rá meredtem a tányéromra, amelyen egy kifli árválkodott egy kis lekvárral. Fúj.

- Szerintem nem amiatt – rázta meg anyu szőke fürtös fejét, és összeráncolta keskeny szemöldökét – Az ablakod nyikorog.

Furán néztem rá, sose alszom nyitott ablak mellett, tehát az nem nyikoroghat, biztos a nappali ablakát hallotta, hányszor mondtam, hogy csukja be, ha aludni mennek! Ezeknek is lehet beszélni…

- Anyu, te tudod, a legjobban, hogy mindig becsukom az ablakot lefekvés előtt! – mondtam és finnyásan eltoltam magamtól a porcelán tányér utánzatú kínai edényt.
- Pedig nyitva volt! Én mentem be hajnali háromkor becsukni – mondta, majd kiitta a kávéját, és lazán a mosogatóba rakta, majd gyorsan el is mosta.
- Biztos, hogy nem – motyogtam magamba… Hiszen tisztán emlékszem, hogy amikor bámultam a parkot, akkor még zárva volt… Vagy apának lesz igaza, és totál meghülyülök? Nem kizárt…

Elnyamogtam egy banánt, és gyorsan elmenekültem a fürdőbe. Mielőtt még tudathasadásos agyamra még jobban felhívom a figyelmet. A tükör elé állva alaposan megnéztem karikás szememet. Nem volt karikásabb, mint általában. Fésűért nyúltam, mert hosszú barna loboncom olyan volt, mint valami széna vagy szalmakazal. Amint kifésültem máris olyan emberi külsőm lett, hogy sokkal jobb kedvem kerekedett. Kékes-zöld szemem, most is még álmosan csillogott, ám mégis több értelem tükröződött benne, mint a konyhában. Gondlom én… Arcom sápadt volt, és elnyűtt, hiába: Az aki szép az reggel is szép, amikor ébred, még ha össze is gyűrte az ágy…!

Láthatólag ez totálisan nem rólam szól. Olyan átlagos vagyok mint a fehér holló. Elvigyorodtam a bölcs monológra, és felöltöztem. Mindjárt vége a giminek, ezt már guggolva is kibírom. Csak ne lenne ennyi fizika… Megcsóváltam a fejem, és fölakartam csatolni a kedvenc bőr karkötőmet, mikor észre vettem, hogy egy aprócska vágás van a csuklómon! Megdöbbenten nyúltam az éppen bevarrosodott vékony csíkhoz, és elgondolkodva húztam rajta végig hűvös ujjam. Na ezt se a télapó hozta karácsonyra… De akkor vajon mikor szereztem be? Hiszen emlékszem, hogy este még nem volt itt! Na mindegy rántottam meg a vállamat, és elindultam a kabátomért.

A kabátom ott árválkodott a fából készült akasztón, az előszobában. Gyors mozdulattal felkaptam, és a cipős szekrényre készített válltáskámat is felvettem. Fintorogtam egy kicsit a súlyától, és neheztelve a sok-sok méterre amit ezzel fölös teherrel teszek meg morogtam rá egyet… Nos igen, az hogy kutyának képzelem magam, még nem fog megoldani semmit. Mikor visszafordultam anyuéknak köszönni, az öcsém álmosan battyogott le a kezében plüssmaciját szorongatta, sötétkék szemeit megdörzsölte, és nyögött egy Jó reggelt Gill-t. Most volt elsőosztályos, de még mindig azzal a macival aludt amit még annak idején tőlem kapott karácsonyra, mikor még 3 éves volt. Erősszálú fekete haja kusza volt, és ólmos fáradság lengte körül. Anyu adott az öcsém fejére egy puszit, engem pedig figyelmeztetett, hogy még véletlenül se felejtsem el, hogy ma próbálnom kell Tom-mal. Szuper!

- Persze anyu, majd kerítünk rá alkalmat – rántottam meg túlterhelt vállamat, és már akartam kilépni az ajtón, mikor anyu megállított. Morcosan visszafordultam, és figyeltem, ahogy gondosan elkezdi szeletelni a konyhában a zöldséget az aznapi ebédre. Nem értettem minek, hiszen úgy is én főzőm meg a vacsorát. Fehér, vékony ujjai ügyesen és gyorsan mozogtak a zöldség fölött és a késen, hosszú évek alatt anya pihe-puha keze, már egy gyakorlott munkás kezévé alakultak át.

- Gill, ne felejtsd el! – nézett rám. Világoskék szemével hosszan, és egyértelműen nézett a szemembe, mintha pillantását az agyamba akarná égetni. Nos, azért mert mondjuk szerettem elsumákolni a táncpróbákat, és valami olcsó kifogással lelépni arról az idegesítő helyről. Anyuék miatt csináltam még mindig, mert ő szerintük valójában a táncnak éltem. Ez nem volt így teljesen igaz. Tény hogy kétéves korom óta eléggé komoly edzésen mentem át, és hogy ma is csak akkor tudok kikapcsolni, ha valami ritmusos számra tekergethetem a csípőmet, de az ezzel járó csillogás hidegen hagyott. Míg apukám és anyukám álmodozott egy nagy karrierről, meg Blatt stúdiókról, én addig arra gondoltam, hogy bárcsak inkább valami küzdősportot tanulhatnék. És lassacskán teljesen elfordultam a tánc mámorától. Megismerkedtem a Nickelback-kel és onnantól nem volt megállás, a rocker élet bekebelezett, és már anyuék is tisztán láttak azt, amit annak idején nagyapa is, hogy táncból nem lehet megélni. Holott ez szép illúzió volt. Különösebben nem voltam tehetséges diák, így hát ha titkoltam is büszke voltam magamra, mikor valamiben látványosan kitűntem a többiek közül.

Anya szemébe nézetem és elmosolyodtam.

- Persze anya! Nem fogom – majd kiléptem az ajtón.

Sziasztok!

Kedves Good Night olvasók!

Ez a történet sajnos fanficbe fordult át, úgy, hogy leszedtem az eddigi fejezeteket, és átdolgozom őket, és megalkotom rendesen őket. Innentől gyakrabban jönnek a frissek is, és nyugalom a történet nagyon megváltozik!

Üdv Arya