1 fejezet

Este van. Ahogy néztem ki, a kissé poros üvegen keresztül, tökéletesen láttam, a csillagok fényében fürdő park fáinak tetejét. Csendes volt a szél, mondhatni szélcsend volt, csak időnként rezzent meg a lomb. Valami miatt a szemem már évek óta lesi ezt a parkot. Annyiszor jártam már benne, hogy nevetséges volt, hogy mindig ellenőrzöm, hogy meg van-e még, de nem tehettem róla, egyszerűen valami miatt, mindig volt egy olyan érzésem, hogy ha elveszem onnan a pillantásom elveszik, az egész. Még egy utolsó pillantását vetettem a magas tölgyre, aztán elhúztam a sötétítő függönyt. Pár percig még így is ott álltam némán. Fehér ujjaim, a sötétítő felé nyúltak, és megérintették a finom sötétkék anyagot. Milyen nevetséges, ez a sóvárgó érzés… Hiszen ez csak egy park! Erőnek erejével, elhúztam a kezemet a sötétítőfüggönytől, és az ágyamhoz sétáltam. Kibújtam a farkasos, puha mamuszomból, és a sötétbe burkolózott ablak felé vetettem egy utolsó pillantást. Valami nincs rendben velem, csóváltam meg a fejemet, majd kesernyésen elmosolyodtam. Apa is ezt mondta mindig „ Valami nagyon nem oké veled, lányom!”. Ilyet mindig szívesen hall az ember. Bemásztam a kényelmes egyszemélyes ágyamba, jó kemény volt a matraca, mert csak ilyenen tudtam aludni, plusz ha már mindenki puhán alszik, akkor naná, hogy én leszek a kivétel. Befészkeltem magam, a puha paplan és a párna közé, és becsuktam fáradt szemeimet. Az óra ütemesen kattogott.
Tik-Tak
Tik-Tak
Tik-Tak.
Fáradtan felnyögtem, ehhez most nagyon nem volt türelmem, a kattogás csak arra emlékeztetett, hogy mindjárt reggel, hogy mindjárt iskola, és mindjárt Fizika. Ettől a gondolattól, megrándultak az arcizmaim, és kesernyés íz lett a számban. Dühösen fújtam egyet, és bosszankodtam az órám és idő múlásán, de nem állíthatok meg minden zavaró tényezőt az életemben. Ha már úgy is ennyire kattog, megnézem, hogy mennyi az idő.
23.05.

Remek, ásítottam egy nagyot, és egy utolsó pillantást vetettem az ablak felé, elmormoltam egy imát, és könyörögtem benne, hogy ne én feleljek fizikából, és hogy a tanárnak jó kedve legyen aznap.

Majd álomba ringattam magamat, miközben a kósza gondolatok fel-le suhantak át az agyamon, olyanok, hogy holnap, le kell másolnom a matek házit Tomról, hogy este én csinálom majd vacsit, és hogy vajon mi lesz a Két pasi megy egy kicsi következő részében. Aztán szép lassan, az édes tudatlanságba merültem, és elnyomott a kellemes állom. Még hallottam így alfa közeli állapotban, ahogy az órám továbbra is, szűni nem akaró ritmusban nyomja: Tik-Tak, Tik-Tak.

Utolsó erőmmel rámorogtam, mintha ettől megijedhetne… Talán apámnak tényleg igaza van, velem valami baj van. Krónikusan hülye vagyok. Ez biztos csak amiatt alakult ki, hogy már két éve Tom a padtársam. Tuti…

Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak Tik-Tak, Nyek…

Reggel éles vijjogásra keltem, az a bosszantó vekker, boldogan ébresztett fel, hajnalok hajnalán, és ráadásul, úgy csörgött, mintha az egész államot fel akarná kelteni, nem csak engem. Jellemző, az élet apró dolgai, éppen olyan bosszantóak, mint a nagyok, egy reggeli felkelés, lehet éppen annyira kellemetlen, mintha defektes lesz a kocsid, vagy rájössz, hogy húsz perce késében vagy… Nagy nehezen búcsút intettem a kellemes, meleg ágyikómnak, és beledugtam csónak nagyságú lábamat a mamuszomba. Hát igen 41-es lábbal legszebb az élet.
A hálóingemen keresztül is éreztem a hajnal enyhe csípős hidegét, és libabőrös lett meztelen lábam. Sietve battyogtam le a lépcsőn, és nem is akartam gondolni arra, hogy elmulasztottam köszönni a parkomnak. Bár pár aprócska kísérletet tettem rá, de visszafogtam magamat. Ahogy a régi nyikorgós lépcsőn vettem a fokokat a konyhából, már a mikró csipogása üdvözölt. És már éreztem is a szokásos reggeli görcsöt a gyomromban, ami tiltakozott a reggeli elfogyasztása ellen, ezért megpróbáltam óvatosan elosonni a konyha fehér ajtaja előtt. Hát persze, hogy megnyikordult, a parketta és anya már reggeli zsongásban, mondta el a már évek óta azonos szövegét.

- Gillian! Jó reggelt, csak nem képzeld, hogy… - a szokásos, összehúztam a szemöldökömet, majd sorsomba törődve, lehajtott fejjel, ballagtam be a konyhába. Mint akit legyőztek. Nehezen viselem a reggelinek álcázott kínzást. Beletúrtam, még amúgy is kócos hajamba, ami mégis selymes volt, hála anyu új samponjának!

- Szia anyu – préseltem ki magamból, mikor felkucorodtam a bárszékre a pulthoz. A fekete bárszékek anno az én ötleteim voltak, olyan kis kocsmássá tették a konyhánkat, ráadásul tökéletesen illetek a cseresznyefa sötét színéhez.

- Tiszta karikás a szemed! – mondta anyu hosszas mérlegelés után, és kiszedte a mikroból, a gőzölgő kávéját. A fehércsésze anyu kedvenc reggeli kellékje volt, ebből a csészéből csak ő ihatott, mint ahogy volt neki, egy saját pohara is, amihez senki sem nyúlhatott. Hát igen. Inkább nem nyilatkozom- e téren. Nekem apunak, meg az öcsémnek tök mindegy volt, hogy miből iszunk. A lényeg, hogy tiszta legyen. És lehetőleg ne anyué.

- Bosszant az óra, folyton bele tik-takkolja magát a gondolataimba – morogtam, és rá meredtem a tányéromra, amelyen egy kifli árválkodott egy kis lekvárral. Fúj.

- Szerintem nem amiatt – rázta meg anyu szőke fürtös fejét, és összeráncolta keskeny szemöldökét – Az ablakod nyikorog.

Furán néztem rá, sose alszom nyitott ablak mellett, tehát az nem nyikoroghat, biztos a nappali ablakát hallotta, hányszor mondtam, hogy csukja be, ha aludni mennek! Ezeknek is lehet beszélni…

- Anyu, te tudod, a legjobban, hogy mindig becsukom az ablakot lefekvés előtt! – mondtam és finnyásan eltoltam magamtól a porcelán tányér utánzatú kínai edényt.
- Pedig nyitva volt! Én mentem be hajnali háromkor becsukni – mondta, majd kiitta a kávéját, és lazán a mosogatóba rakta, majd gyorsan el is mosta.
- Biztos, hogy nem – motyogtam magamba… Hiszen tisztán emlékszem, hogy amikor bámultam a parkot, akkor még zárva volt… Vagy apának lesz igaza, és totál meghülyülök? Nem kizárt…

Elnyamogtam egy banánt, és gyorsan elmenekültem a fürdőbe. Mielőtt még tudathasadásos agyamra még jobban felhívom a figyelmet. A tükör elé állva alaposan megnéztem karikás szememet. Nem volt karikásabb, mint általában. Fésűért nyúltam, mert hosszú barna loboncom olyan volt, mint valami széna vagy szalmakazal. Amint kifésültem máris olyan emberi külsőm lett, hogy sokkal jobb kedvem kerekedett. Kékes-zöld szemem, most is még álmosan csillogott, ám mégis több értelem tükröződött benne, mint a konyhában. Gondlom én… Arcom sápadt volt, és elnyűtt, hiába: Az aki szép az reggel is szép, amikor ébred, még ha össze is gyűrte az ágy…!

Láthatólag ez totálisan nem rólam szól. Olyan átlagos vagyok mint a fehér holló. Elvigyorodtam a bölcs monológra, és felöltöztem. Mindjárt vége a giminek, ezt már guggolva is kibírom. Csak ne lenne ennyi fizika… Megcsóváltam a fejem, és fölakartam csatolni a kedvenc bőr karkötőmet, mikor észre vettem, hogy egy aprócska vágás van a csuklómon! Megdöbbenten nyúltam az éppen bevarrosodott vékony csíkhoz, és elgondolkodva húztam rajta végig hűvös ujjam. Na ezt se a télapó hozta karácsonyra… De akkor vajon mikor szereztem be? Hiszen emlékszem, hogy este még nem volt itt! Na mindegy rántottam meg a vállamat, és elindultam a kabátomért.

A kabátom ott árválkodott a fából készült akasztón, az előszobában. Gyors mozdulattal felkaptam, és a cipős szekrényre készített válltáskámat is felvettem. Fintorogtam egy kicsit a súlyától, és neheztelve a sok-sok méterre amit ezzel fölös teherrel teszek meg morogtam rá egyet… Nos igen, az hogy kutyának képzelem magam, még nem fog megoldani semmit. Mikor visszafordultam anyuéknak köszönni, az öcsém álmosan battyogott le a kezében plüssmaciját szorongatta, sötétkék szemeit megdörzsölte, és nyögött egy Jó reggelt Gill-t. Most volt elsőosztályos, de még mindig azzal a macival aludt amit még annak idején tőlem kapott karácsonyra, mikor még 3 éves volt. Erősszálú fekete haja kusza volt, és ólmos fáradság lengte körül. Anyu adott az öcsém fejére egy puszit, engem pedig figyelmeztetett, hogy még véletlenül se felejtsem el, hogy ma próbálnom kell Tom-mal. Szuper!

- Persze anyu, majd kerítünk rá alkalmat – rántottam meg túlterhelt vállamat, és már akartam kilépni az ajtón, mikor anyu megállított. Morcosan visszafordultam, és figyeltem, ahogy gondosan elkezdi szeletelni a konyhában a zöldséget az aznapi ebédre. Nem értettem minek, hiszen úgy is én főzőm meg a vacsorát. Fehér, vékony ujjai ügyesen és gyorsan mozogtak a zöldség fölött és a késen, hosszú évek alatt anya pihe-puha keze, már egy gyakorlott munkás kezévé alakultak át.

- Gill, ne felejtsd el! – nézett rám. Világoskék szemével hosszan, és egyértelműen nézett a szemembe, mintha pillantását az agyamba akarná égetni. Nos, azért mert mondjuk szerettem elsumákolni a táncpróbákat, és valami olcsó kifogással lelépni arról az idegesítő helyről. Anyuék miatt csináltam még mindig, mert ő szerintük valójában a táncnak éltem. Ez nem volt így teljesen igaz. Tény hogy kétéves korom óta eléggé komoly edzésen mentem át, és hogy ma is csak akkor tudok kikapcsolni, ha valami ritmusos számra tekergethetem a csípőmet, de az ezzel járó csillogás hidegen hagyott. Míg apukám és anyukám álmodozott egy nagy karrierről, meg Blatt stúdiókról, én addig arra gondoltam, hogy bárcsak inkább valami küzdősportot tanulhatnék. És lassacskán teljesen elfordultam a tánc mámorától. Megismerkedtem a Nickelback-kel és onnantól nem volt megállás, a rocker élet bekebelezett, és már anyuék is tisztán láttak azt, amit annak idején nagyapa is, hogy táncból nem lehet megélni. Holott ez szép illúzió volt. Különösebben nem voltam tehetséges diák, így hát ha titkoltam is büszke voltam magamra, mikor valamiben látványosan kitűntem a többiek közül.

Anya szemébe nézetem és elmosolyodtam.

- Persze anya! Nem fogom – majd kiléptem az ajtón.